Van az a meme, hogy “anya menjünk a mekibe – de hát van otthon kaja! – az otthoni kaja: “. Az Ásatás közben valamiért végig ezt jutott az eszembe, csak épp Terence Malick nevét téve a kaja helyére, annyira az ő munkásságát majmo munkásságából merített a film.
Vicces a dolog, mert a fényképezésre volt pont büszke a Netflix is épp tegnap “minden képkocka olyan, mint egy festmény“, ami bizonyos szinten igaz, gyönyörű néhol a film, de közben meg az II. világháború elején játszódik, amihez ez a tűpontos digitális kép (a Netflix elvárás ugye, amiből csak a nagyon-nagy nevek bújhatnak ki) igazából nem illik. Hiába a jó beállítás és a többi.
Maga a történet a valóságon alapult, egy gazdag nő a férjével közös terveik emlékére felfogad egy ásatót, hogy tárja fel a telkének azon részeit, amik alatt gyanús, hogy van valami. És mit tesz isten, találnak is egy sírt, méghozzá olyat, amire egy tudós sem számít. Mindezt szép nyugisan végigköveti a film, persze megspékelve magánéleti drámával, amiből az egyik viszonylag megható, a másik meg amolyan “kötelező plusz” érzés, fókusztalan hozzátételnek tűnik. Konkrétan Lily James jeleneteire gondolok.
A Malick inspiráció nem csak a sok túlközelin érhető tetten, de az egész “álomszerűség” dolgot átvették tőle. A legdurvább számomra az volt, hogy sokszor nem mutatják aki beszél, vagyis a száját, szóval más képet használnak, mint amikor ténylegesen megszólalt. Gondolom koncepció volt, nem a vágószoba mentette így a filmet, de míg Malick manapság kimegy és forgat 10 órányi anyagot, amiben talál 2 órát, addig itt egy létező dologról akartak mesélni.
A technikai döntések olyan szempontból érdekesek tényleg, hogy kvázi emléket akartak állítani olyan embereknek, akiket félretolt az akadémia rendszere. Mármint a ne fojtsd el az álmaidat téma mellett. Ehhez valahogy nem illet ez az álomszerű megvalósítás, amit kaptunk. Talán egyedül a főszereplőnő személyes történetéhez illett.
A casting persze zseniális, Carey Mulligan és Ralph Fiennes remekel, bár úgy érzem főleg az előzőnek volt könnyű dolga, kapott több egyértelmű jelenetet.
Nem tudom, kicsit megható lett a végére, de közben végig untam is a filmet. A pepecselős, aprólékos munkát nem tudták teljesen “feldobni”, vagyis inkább úgy mondom, hogy lebilincselővé tenni a drámai szálakkal. Nyilván kötötte őket a valóság, ami alapján készült.
pontokba szedve:
1. nem untam, pedig relatíve későn, fáradtan ültünk le elé. ezt már az offtopicban írtam, hogy a ritmustalanság akkor zavart, amikor eltolódtak a hangsúlyok és a fentebb is említett kötelező körök kerültek előtérbe. Fiennes és Mulligan kötődőse, kölcsönös tisztelete önmagában kitöltötte volna szerintem a filmet (ha kicsit rövidebb), mert nagyon emberi kapcsolat alakult közöttük és ezt szépen is mutatták be. Lily James szála meg egy plusz layer akart lenni, ami így egy tolakodó mellékzönge maradt (pedig teljesen érthető miért akarták belenyomkodni minden áron).
2. “gyönyörű néhol a film, de közben meg az II. világháború elején játszódik, amihez ez a tűpontos digitális kép (a Netflix elvárás ugye, amiből csak a nagyon-nagy nevek bújhatnak ki) igazából nem illik”
szerintem pont azért izgalmas a vizuális szépség, mert végig ott van a fenyegetettség érzése, hogy ez az idill mikor száll el. lehet giccs, de a háború előtti utolsó romantikus pillanatot pont így képzeled el, hogy átsüt a naplemente utolsó pár sugara a pár válla mellett és gyönyörű az egész képileg. én ebben éreztem a koncepciót és nem is volt tolakodó, mert konzekvensen végig ezt alkalmazták.
3. az álomszerűség meg szerintem inkább ilyen félálomban tengődő hangulat akart lenni (lehet ezért hat unalmasnak?), SPOILER ahogy az ország/világ sorsa rezonál az egyik beteg főhősével SPOILER VÉGE.
szóval összességében szerintem profi, igen Mallick majmolás sok helyen, de azért ilyen sem folyik a csapból, az utánozása ilyen minőségben sem lehet egyszerű feladat :)
abelh: a fények az más, semmi bajom a naplementés remek pillanatokhoz, hanem a túl élesség modernné tette. nem azt mondom amúgy, hogy filmre kellett volna forgatni, azért a dikgitális képet is lehet lágyítani.
Totál máshogy láttam a filmet. Nekem nagyon tetszett, semmi bajom nem volt a történet lassúságával. A színészek remekelnek. A történet is eléggé egyedi. Egy kicsit lehetett volna erősebb kezű a rendezés, de ezt leszámítva számomra nagyon rendben volt. Netflixen ritkán látni ebben a minőségi tartományban filmet. Egyébként a zenéje iszonyat tetszett, azóta várom, hogy felkerüljön valahova.
Hmm én humannal értek egyet annak ellenére, hogy általában lekötnek az ilyen filmek de itt rengetegszer untam magam. Viszont a színész gárda az jól hozta amit kellett Fines és Mulligan karaktere kicsit vicces, mert a nö kb 60 éves volt az ásatás idején míg brown 50😁 de nem sírok, mert mindíg örülök amikor Mumford felesége mozi vásznon van föleg nem rég láttam a promising young womanben. Ben chaplennek is örültem de igazából az ö meg Lilly James szála teljesmértékig érdektelen volt számomra.
Nem vártam semmi extrát a filmtől – nem is volt előismeretem -, átlagos Netflix tucatfilmre számítottam, ehelyett pozitívan csalódtam. Kifejezetten jó hangulatú film lett, jó főszereplőkkel, simán átjött a háború előtti feszültséggel teli angol nyár hangulata. A Lily James szál – amit teljes egészében fikció – hozzáköltése nem, vagy nem ebben a formában kellett volna, az a szál mindenképpen gyengítette a filmet.
Valóban lassú darab volt, de kellemes időtöltés, pedig valamikor este 10kor ültünk neki premierhéten szombaton.
Lily James szála valóban teljesen felesleges volt (a hozzá kapcsoló kötelező “Netflix-szálról” nem beszélve), de te jóisten az a nő <3 *.*
Nekem pont azért volt érdekes ez a film, mert annak ellenére, hogy lassú mégse volt unalmas vagy vontatott. Engem abszolút elkapott a hangulata, a karakterek, a helyszín. Tökéletes period darab volt.