Sok-sok évnyi unszolás után (amiből az utóbbi pár hónapban human is alaposan kivette a részét…) végül sort kerítettem a Mielőtt (Before) trilógia pótlására. Ahogy azt sejteni lehetett, természetesen többször is darabokra szedett ez a háromszor másfél óra, viszont miután végeztem a Jesse és Celine harmadik filmjével is, egy menthetetlenül reménytelen és keserű felismerés kezdett el a markába fogni.
Hogy az egyik legvalóságosabbnak- és hitelesebbnek tűnő on-screen románc mennyire a valóságtól távolinak és már-már fikciónak érződik olyasvalaki számára, aki 2021-ben látta őket először.
A Mielőtt trilógia az 1995 és 2013 közötti 18 évben készült, 9-9 év különbséggel a filmek között. Az első részben még csak 23 éves Jesse egy európai vonatút során leszólít egy francia származású lányt, Celine-t és egy őrült gondolatként arra kéri, hogy járja vele végig Prága Bécs utcáit és csak a másnap reggeli vonattal utazzon tovább a lány a nagymamájához. Az esti városnézésük során gyakorlatilag egymásba szeretnek, megismerjük mindkettejük világnézetét és karakterét, hajnalban pedig elbúcsúznak, nyitva hagyva a kérdést a nézőnek, hogy vaj’ találkoznak-e még valaha.
Nem hinném, hogy a három filmről ennyi év távlatából sok újdonságot tudnék egyébként elmesélni “elemzés” címszó alatt. A párbeszédek már-már improvizációnak érződnek, noha Linklater, valamint a második és harmadik filmben már írói kreditet kapó Julie Delpy és Ethan Hawke is megerősítették, hogy nop, minden egyes sor bizony papírra lett vésve. Nem, azért érződik imprónak, mert mindhárman heteket ültek a forgatókönyv felett, szimulálva és újraírva számtalan beszélgetést, melyeket mindannyian kisebb-nagyobb mértékben a saját életükből és tapasztalataikból merítettek.
A pacing zseniális és gyakorlatilag tanítandó, többször lepődtem meg hangosan (értsd, ordítottam fel) a képernyő előtt, hogy a filmből már egy óra is eltelt, holott 20-30 percnek érződött csupán. Szkeptikus voltam a karakterek mélységében és kifejtésében is három olyan filmben, amiben két ember “csak” beszélget egymással. Féltem, hogy szájbarágós lesz az expozíció, de erről szó sincs egyik filmben sem – anekdoták, korábbi történetek és a kisebb félreértéstől a kapcsolatuk sorsát eldöntő konfliktusok segítik, hogy örök életre megjegyezzük Jesse és Celine karaktervonásait, jellemét és jellemfejlődését egyaránt. Számomra például Jesse az első részben még túlzottan vakmerő és laza volt, a második részben viszont nagyon megszerettem a kissé már megkomolyodott énjét. Celine esetén épp a fordítottját éreztem, az első részben Jessevel együtt kvázi én is beleszerettem, a második részben viszont jó pár gondolata elidegenített. De te, aki ezen sorokat olvasod, lehet teljesen máshogy vélekedtél róluk – amivel semmi baj nincs, hisz nem egy felszínes jellemrajzról kell egyikőjük kapcsán sem vitatkoznunk.
Mégis, mindezek ellenére valahogy “csak” 99%-ban tudom éltetni ezt a három csodálatos alkotást. Az első rész végén, de a trilógia befejezésekor különösen az az érzés kerített hatalmába, hogy a 90-es, talán a 2000-es években is ez még valóságosnak tűnhetett… ma már viszont egyszerűen nem látom magam előtt, hogy Jesse és Celine románca megvalósulhatna. Az első gondolatom a Mielőtt felkel a nap végén az volt, hogy “mennyire hiányzik az életemből egy-egy ilyen beszélgetés”, a Mielőtt lemegy a nap stáblistája alatt pedig, hogy “basszus, hány száz ilyen élményem volt, csak én nem maradtam le a repülőről a végén”.
Ez az előző bekezdés most lehet túlzottan érzelgősre vagy személyesre sikeredett, de ahogy elkezdtem megvitatni néhány ismerősömmel ezt a filmet, egészen sok egyetértésbe futottam. Nem akarom elvinni párkapcsolati szakértésbe meg “a fészbuk megöli az emberi kapcsolatokat” kaliberű nagyigazságok fejtegetésébe ezt az írást, de szerintem érdekes lehet a., akik régebben is látták, azoknak újranézni és b., akik még nem látták, azoknak bepróbálni ezt a három filmet. Különösen akkor, ha kicsit elveszettnek érzik magukat a mai világban. Egy olyan világképest festenek, amely mára már alaposan megfakult az utóbbi években-évtizedben, szinte elképzelhetetlennek tartottam azt a természetes nyitást és nyitottságot két ember között, azt a fajta challenging, tartalmas párbeszédet, valamint azt a kaliberű figyelmet és érdeklődést, amit a főszereplő páros között élhettünk át.
Viszont: hiába hozott le pár órára/napra a trilógia az életről, a fenti gondolataimat kiadva és átbeszélve másokkal végül sikerült átfordulni az optimista, reménnyel teli előretekintésbe. Ehhez persze kellett, hogy a teljes második film árnyalja ezt a képet (személy szerint én azzal tudtam a leginkább rezonálni egyébként, talán mert én is hasonló korban járok, mint Jesse és Celine akkor) és rávilágítson, hogy a mindennapi beleszürkülés, a rossz döntések, és a folyamatos nosztalgiázás mire vezethet. És persze, a főszereplő pár helyzete kvázi “happy enddel” zárul a Sunset végén, viszont szerintem általánosságban a film és a trilógia nagyobb üzenete az, hogy merjünk tenni a boldságunk érdekében és a boldogtalanságunk ellen. No meg persze, hogy mennyire kínkeservesen is nehéz fenntartani egy kapcsolatot, főleg, hogy miként újul meg pár évente, egészen más fajta boldog pillanatokat és konfliktusokat a tagjai elé állítva.
Igazából visszaolvasva egyre kevésbé vagyok róla meggyőződve, hogy bármilyen új vagy akár kicsit értelmes gondolatot sikerült most átadnom ezzel az írással. Nem volt túlzottan megszerkesztve- vagy tervezve, eléggé érzelmi alapon íródott és fogalmam sincs, mit hoz vajon a holnap, ha valaki ezt elolvassa. Vagyis pontosan olyan, mint Jesse és Celine első találkozása is volt egykoron. Mindenesetre bízom benne, hogy valaki számára talán meghoztam a kedvet az újrázáshoz vagy az első bepróbáláshoz. És csak remélni tudom, hogy azért van még remény, még ha picit nehezebb is ma a vonaton leszólítaná és utána egy valóban tartalmas beszélgetést fenntartani ama bizonyos másik féllel.
Még nem láttam, de ez a poszt olyan szép, hogy megjött hozzá a kedvem. Köszönöm :)
Hát egy cipőben járunk, mert én is pár hónapja nézem meg a trilógiát, és bár lenyűgözött az őszintesége, Celine-től egyre inkább távolodtam, míg Jesse, bár követhető volt a fejlődése és végig szimpatikus maradt, egyre érthetetlenebbül reagált bizonyos helyzetekben, ezért a 3. részt már kívülállóként szemléltem, szemben az elsővel, amivel teljesen azonosulni tudtam. Ettől függetlenül maradandó élmény volt mindhárom rész.
Ja, Prága az Bécs nem? :)
Első részben Bécsben járnak, nem Prágában.
jogos, javítottam, nem tudom hogy jött a Prága hirtelen :)
Köszönöm az írást. Be kéne már fejeznem, mert csak az első két epizódot láttam. Nagyon sokra mondjuk nem emlékszem az első kettőből, de arra igen, hogy tartalmasak a beszélgetések és nagyon szeretnivaló a páros.
Egyébként, hogy a való világban ez az ismerkedés hogyan zajlik, az a mobiltelefonok világában egyre furább. Nem viszem messzire a dolgot, de covid előtt egy tök aranyos fiú-lány páros ült a szomszéd asztalnál és láthatóan randiztak, de mindkettő csak a telóját bújta. Persze, zavarban vannak fiatalok stb. de ez az online térbe való menekülés annyira megöli ezeket az első és fontos pillanatokat. Fura egy világ lett.
Arra már nem emlékszem, hogy human “ajánlásával”, de a harmadik részt már a bejelentéstől vártam. Akkor nagy hatással volt rám, legfőképp az első rész, ami felér egy kalandfilmmel. Ritka őszinte és hihető, még ha nagyon kicsi is az esélye, hogy két ember hasonló módon megtalálja egymást – ha mégis, akkor ez a megfelelő módja a közös időtöltésnek.
En real time lattam a sorozatot es valami egesz kulonleges helyet foglal el nalam. A legnagyobb fajdalmam, hogy nem tudok senkit meggyozni, hogy nezze meg, milyen jo. Magam is veletlen futottam bele az elso reszbe anno HBO-n. Csak ugy nem vettem volna ra magam. Mazlim volt.
Én nagyon régóta imádom. Főleg az első részt.
Nyáron találkoztam egy csodálatos nővel. Ő a biztatásomra megnézte mind a három részt. Ő is imádta. Főleg az első kettőt. Ahogy én is. A harmadik is jó, de hiába stimmel nagyjából életkor alapján, valahogy az első kettő közelebb áll hozzám. Az elsőnek a plakátja keretben figyel a falon. Ennyire. 🙂
Nekem a kedvenc trilógiám és alig várom, hogy folytassák. Fura azt olvasni, hogy lehozott az életről. Engem mindig feltölt, mikor újranézem. Jópár éve talán itt egy kommentelő ajánlotta és engem teljesen elvarázsolt. Nagyon bírom ahogy tényleg csak elindulnak részről-részre sétálni és csak dumálnak, beszélgetnek és repül az idő. Egy jó kapcsolatban pont így röppen el az idő. Persze a mélyégek is megvannak és helyzetből adódóan a harmadik résszel kevésbé tudok én is azonosulni, de még azt is nagyon jó nézni. Annyira őszinte az egész és bájos, nincs benne semmi erőlködés. A kedvencem, mikor az első részben Jesse próbál hozzáérni a nőhöz, majd visszahúzza a kezét, a másodikban pedig Celine tenné ugyanezt, de meggondolja magát. Közben milyen jó lenn látni, hogy ez megtörténik, de sajnos nem. És tényleg mennyi ilyen dolog van az életben, hogy lebeszéljük magunkat valamiről, aztán milyen jól is elsülhetne :)
Az utolsó mondattal teljesen egyetértek. Remélem én is, hogy vannak még ilyen vonatok.
én is nagyon szeretem, talán Human írása alapján estem neki pár éve és teljesen rabul ejtett. Valahogy mindig eszembe juttatja életem kincsével az első randimat :D a 2.,3. rész meg kb 20-as éveim kudarcait is bevillantja néha, dehát így teljes a kép. Kicsit arra is ösztökél, hogy miután már sok éve együtt vagytok, akard újra megismerni a másikat, érdekeljen minden gondolata, pont úgy, mint a legelső randi előtt/alatt/után..nem is tudom.. ez a trilógia amolyan szerelmes levél az élethez.
Köszi a posztot :)
Remélem, már írják a negyediket. Jövőre esedékes…
Az első két részt nagyon szeretem, olyan…gyengédek? A harmadikra viszont még valamiért nem kerítettem sort, pedig már jó ideje itt figyel DVD-n.
Nagyon meglepődtem mikor megnyitottam a blogot, és szembejött ez az írás, hisz én is körülbelül egy hónapja láttam a filmeket életemben először – három egymást követő este, lassabban nem lehet, darálva viszont nem ülepedik eléggé (és hogy nem olyan korban születtem, hogy real time láthassam őket, életem végéig sajnálni fogom).
És nekem is ugyanezek a gondolatok jártak a fejemben a Sunrise első perceitől kezdve és még napokkal az utolsó film után is. A legföldhözragadtabb romantikus film, és mégis, a mai világban a legelképzelhetetlenebb. Viszont engem ez a tény nem keserített el, sőt, inkább felemelt és reményt adott, hogy ilyen emberi kapcsolatok valamikor teljesen természetesen léteztek, és ez a normális. És talán napjainkban is lehet, csak nyitott szemmel kell járni a világban, fel kell nézni a könyvből, mint Jesse tette, merni kell nyitni, és talán megtaláljuk a boldogságot, és mivel már voltak egyetértő kommentek előttem, így merem állítani, hogy vagyunk páran, akik így gondolkodnak és szeretnének ilyen szabadon élni, tehát nem veszett fejsze nyele az én egész elcseszett romantikus életfelfogásom. :)
Az első két résszel hihetetlen mód tudtam azonosulni, életkorban kicsit vagyok a Sunrise-béli karaktereknél idősebb, ebből kifolyólag persze a harmadik résszel kevésbé, de ezt teljesen természetesnek tartom, ettől függetlenül az is egy mestermű.
Milyen érdekes, hogy egy realista filmsorozatról beszélünk, ami néhány év alatt odáig jutott, vagyis inkább a körülötte lévő világ jutott odáig, hogy menekvésként és reményként nézzük.
Egy szó mint száz, mind filmművészetileg, mind életfilozófiai mondanivalóját tekintve mestermű. Ami nem csak hogy kiállja az idő próbáját, de folyamatosan egyre és egyre fontosabb lesz.
Ja, és persze, negyediket!!!44!!!44!!4444!!
Szeretem ezt a trilógiát, és köszi, hogy eszembe juttattad, hogy az első rész Bécsben játszódik! Oda utaztam utoljára a Covid kitörése előtt, és újra fogom nézni, hogy látok-e ismerős helyszíneket. :)