A CODA azokat jelöli, akik a siket szüleikkel ellentétben hallanak. A film főszereplője is egy ilyen tini, aki világ életében a halász családját segítette, folyamatosan fordított nekik, de nyilván ahogy közeledik a középiskola vége, úgy kezdenek a saját álmai is kristályosodni.
Az előbbiekből gondolom egyértelmű, hogy egy felnövéstörténetről van szó, amit a fenti helyzetbe csomagoltak. A lány láthatóan énekes akar lenni, és a tanárja szerint is megvan benne valami plusz, viszont akkor magára kell hagynia majd a szüleit, ezt a problémát húzzák el a tetőpontig, amibe még egy tini szerelem is belefér.
Igazából semmi nincs erőltetve vagy túltolva itt, amit mindenképp az erények közé sorolnék, vagy legalábbis könnyen beleeshetett volna a sajnálat csapdájába a CODA, de a teljes természetességbe ment. Vagyis talán egy idealizáltba, mivel annyit emlegetik, hogy csúfolás így meg úgy, de nagyon keveset mutatják ezt, ahogy a feloldozását is. Az igazi érzelmi központ mindenképp ott van, mint egy átlagos ilyen felnövéstörténetben, miszerint hagyni kell kirepülni a gyereket a fészekből, a saját álmait követni.
Nézés közben inkább az lepett meg, hogy mennyire tévésorozatos az egész kidolgozása, egy aranyos és érzelmes remek indie film, ne értsetek félre, de nem is több ennél. Konkrétan az iskolai jeleneteket mintha más vette volna fel, mint a halászhajón játszódókat.
Az egyetlen ami tényleg erős volt benne az a harmadik felvonás, amikor ráfeküdtek a lány és a családja közötti eltérésre annak első fellépésekor. És utána is. Ott bizony ment a nem hatásvadász, hanem simán jó lélekhúr pengetés. Ahhoz viszonyítva minden más kicsit elnagyolt volt, legyen az a szerelem vagy épp a halászat konfliktusa. Bár itt is akadt rengeteg vicces és jó karakterpillanat.
Mindezek alapján a téma lélekmelengető kidolgozása miatt járt ide az Oscar jelölés, nem másért, mert képileg, és ‘erőileg’ ez elmaradt egy Manchester By The Sea vagy hasonlótól, bár egy Green Book… A CODA bizony a nem rossz, de a nagyoktól azért messze levő Me and Earl and a Dying Girl vagy a Perks of Being a Wallflower mellé illik, nem pedig a legnagyobb filmek közé. Ideje tarolnia gondolom.
Élveztem, az erején aranyos volt és a záró 30 perc nagyon működött, tényleg nem akarnám, hogy valaki iszonyat lehúzásnak lássa az előbbieket, bőven nem közepes a CODA. Na meg mostanra egy kicsit a “tényleg ez kapott Oscar jelölést” rácsodálkozás csökkentette az élményt azért.
És említsük meg, hogy a francia eredeti A Bélier család se egy rossz darab, de ez jobban sikerült valamennyivel.
Furcsa, mert tényleg nem rossz ez a film. Tavalyi top 25-ömbe belefért a vége felé, de valahogy nem nézném újra akármikor. Ha szembe jönne, tv-ben vagy streamen, lehet rákattintok, de amúgy magamtól nem nézném újra. Vannak benne tényleg nagyon érzelmes részek. Tök szimpatikusak a szereplők is, de valahogy nem érzem akkora filmnek.
Oscar-jelöltnek meg mostanában mindig kell lenni egy kis költségvetésű sundance kedvencnek vagy kis filmnek (Whiplash, A szoba, Szólíts a neveden stb.) Amíg ezek újranézhetők bármikor, addig a CODA egyszeri fogyasztásra tökéletes. Ahhoz képest, hogy PGA-nyertes, most már kicsit félek a vasárnapi gálától.
Számomra ez a film simán benne van a tavalyi 10 legjobb között. Lehet, hogy önmagában csak simán egy kellemes, picit vicces, szívmelengető alkotás lenne, de kevés olyan film van, ami a feleségemmel egy tökéletes “randi film”, amit mindketten abszolút tudunk élvezni. Szerintem szükség van ilyenekre is, kategóriáján belül pedig érzésre a jobbak közé tartozik. Szóval egyetértek Human írásával és Watchmen hozzászólásával is többnyire, annyi, hogy én a közös jó élmény miatt inkább 8/10 körülire értékelem. :)
Én konkrétan sírtam…
“Whiplash, A szoba, Szólíts a neveden”
ezek is jó példák, mindben van valami plusz. A CODA… csak elvan.
Jó kis film volt, nem váltja meg a világot, de abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem. A vége pedig tényleg csodás.
Teljesen egyetértek. Nekem is az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy tévéfilm.
Én ezt még tavaly augusztus körül láttam, szóval már nem annyira friss az élmény, de az megmaradt, hogy úgy álltam fel utána, hogy ennél jobb film már nem lesz idén (és végülis csak kettő jobb lett nála a több tucatból, amit azóta megnéztem).
Itt valahogy minden egyben volt, amit egy jó filmtől elvárok. Semmi tévéfilmes érzetem nem volt, ezt nem is értem mire mondjátok. Nem volt olyan kiemelkedő képileg? Valóban nem, de rendben volt, a történet, a szövegek, a humor és a dráma keveréke, és a színészek meg kifejezetten remekek voltak.
Nem mondom, hogy tökéletes, de bőven nem egy átlagos indie film. Ha már Watchmen felsorolta, hogy miket nézne újra, és amikkel egyet is értek (kivéve A szoba, azt nem említeném a többivel egy szinten) szerintem azok mellé a CODA simán oda tehető. A CODA-ban legalább annyi plusz van, mint pl a Whiplash-ben, csak tök másfelől közelít és nem olyan látványos. De attól még számomra például sokkal többet ad, mint egy Dűne (ami gyönyörű volt, de az önmagában kevés).
De az is tény, hogy itt az is sokat dob az élményen, hogy kit mennyire kap el a sztori és mennyire tud már az elejétől menni vele.
Szóval én legalább eggyel feljebb pontoznám, 8/10, és nem bánom, ha ez kapja az Oscart vasárnap, főleg a The Power of the Dog ellenében, még ha amúgy a tavalyi év legjobbja (The Worst Person in the World) nincs is jelölve.
Oscar hype(?)-tól függetlenül is a radaromon volt és úristen, mennyire bömbölős, iszonyat berántott :D pedig úgy ültem le elé, hogy biztos nem üti meg mondjuk egy Whiplash szintjét. Valóban nem ütötte meg, de nagyon szerethető darab és megérdemelte azt a 3 oscar szobrocskát.
Jó volt benne a humor, a casting, jók voltak a párbeszédek, az anya-lánya beszélgetésnél pattant el bennem először valami (valszeg hozzájárult az is, hogy én nemrég vesztettem el és valamiért kicsit sebfeltépős volt..), aztán a meghallgatásnál.
Tényleg csak egyszernézős, de egyszer mindenképpen megéri és nem kidobott idő. Szerintem is 8/10