A sok “nem film” dobálózása közben nem lenne tisztességes, ha az Apollo 10½: A Space Age Childhood nem kapná meg, hiszen ez csak egy korlenyomat amit végignarrálnak, miközben rengeteg apró pillanatot bemutatnak az 1960-as évek Amerikájából.
A történet… az nincs. Houston, 1960-as évek, az űrverseny, a zajló vietnámi háború, és a felnövéstörténet. Vagyis a történet szót át kell húzni, mert az nincs benne. Egy NASA-nál logisztikusként dolgozó férfi családjának legkisebb tagjáról szól, aki ott nő fel, egy fejlődő országban, ahol még nincsenek gyerekvédelmi szabályok, és minden nő csak ontja a gyerekeket, zajlik a baby boom.
Viszont van egy központi álom, ami lehet a háborúk árnyékában született, a Holdra tartó verseny fontos része volt a hidegháborúnak, de mégis remény adott egy szebb jövőre, amit a technológia segít. Amikor még el lehetett hinni, hogy jobb lesz a jövő. Érdekes, mert a filmet készítő Linklater teljesen nosztalgikusan simítja el a rossz részeit a múltnak, de közben azért mégiscsak bemutatja azokat, a lég és vízszennyezést, az erőszakos gyerekjátékokat, de még az űrprogram kritikája is elfér benne.
A jelen mindig a múltra épül, nem lehet csak visszafelé nézni, hogy “régen minden jobb volt”, hiszen valójában nem is emlékszünk pontosan a múltra, csak egy változatára. Innen persze akár azt is lehet mondani, hogy a jelenre majd mi is nosztalgikusan nézünk vissza, amit épp átélve lehet segít kicsit máshogy nézni azt ami történik velünk.
Hogy a gondolatain felül milyen a kész mű? Az első óra nagyjából remek, ha az embernek kedve van a kényelmes múltba révedésre, de utána a harmadik harmad eléggé leül. Egy év múlva meg ha eszünkbe jut az Apollo-10,5: űrkorszaki gyerekkor, akkor majd azt mondjuk, hogy kellemes nosztagiabomba volt, aláhúzva amit láttunk benne.