Don’t Move

Nem tudom mennyire merültetek el eddig a horrorfilmekben, pedig már mindjárt vége az októbernek, de úgy tűnik a streaming only darabokból a Netflix egy elég jót tett le Sam Raimi producerkedésével a múlt pénteken. Vagyis, ha nem is jót, de szórakoztatót.

A történet egy a gyásztól depressziós nő körül bonyolódik, aki elmegy arra a kirándulóhelyre, ahol elvesztette a gyermekét, hogy a saját életét is elvegye. Már majdnem leugrik a hegyről, amikor feltűnik egy férfi, aki kvázi lebeszéli róla. Milyen jó cselekedet ez tőle, nem? A fordulat persze az, hogy visszaérve a parkolóhoz elrabolja a nőt. Sőt, a címet adó második fordulatot is megemlítem, mert a trailerben is benne volt: valami idegmérget vagy nyugtatót is ad neki, amitől 20 perc alatt elveszti a mozgásképességét.

Igazából nekem az alapötlet kibontása tetszett, avagy miképp töltenek meg 100 percet úgy, hogy a gyilkostól nyilván megszökő nő egyre kevésbé tud mozogni, sőt, idővel teljesen lebénul? Az írók sokat kotlottak rajta szerintem, mert nem sok üresjárattal gördül előre ez a cselekmény, és a képtelenségei tartják azt, hogy lassan távolodnak a realizmustól. Vagyis egészen az utolsó 20 percig igaz ez, ahol viszont teljesen ledobták a készítők a láncot, és sajnos ezt rossz értelemben mondom, mert hirtelen minden hihetőséget lesöpörtek azzal, hogy odasiessenek a történet végéhez.

Hogy a gyász általi depresszió legyőzésének, annak ami szinte mozgásképtelenné is tudja tenni az embert (ezt a kezdés is jól mutatja), mennyire jó metaforája, azt sajnos az emlegetett záró 20 perc eléggé szétrombolja, mert pont a katartikusságot, ami felszínre töréssel végződik, pont azt nem adja át erősen.

Mindezek ellenére el lehet lenni vele, a casting inkább a gyilkos csávó személyében volt tényleg erős, de a tetsző koncepcióval tényleg voltak olyan részek, amik teljesen elkaptak.