A Ki nem látta még? rovat egy újabb régi, 2004 eleji klasszikussal bővül.
A film elindul és Joel felébred, munkába indul, de lehet, hogy naplót ír. A narrátor szerepében egyúttal felolvassa nekünk, ami a naplójába kerül, s így mi is beleláthatunk a gondolataiba. Joel lassan beszél, és bizonytalan hangon. Arra gondolok, hogy komoly mondanivalója lehet. Később rájövök, hogy tévedtem, de a film végére már magam sem tudom.
A történet felépítése miatt nem tudom elkerülni, hogy ne áruljak el kisebb-nagyobb eseményeket, ezért kezdem a legvégén. Jim Carrey idiotizmusától mentes, unalmasan kellemes és kissé bárgyú film, ami akar is mondani valamit, meg nem is. Hasonlóan bizonytalan a műfaját tekintve is. Ügyesen lavírozik a romantikus és a vígjáték műfajok határán ügyelve, hogy véletlen se essék egyik kategóriába sem. Jobb híján érdemes megnézni, jobb birtokában válasszunk mást. A történet a következőkkel indul (és fentebb említetteknek megfelelően már rontja az elsőnézéses filmélményt):
Joel, a visszafogottan szórakoztató srác és barátnője, Clementine, a mindig vicces színűre festett hajú, excentrikus lány összevesznek. Mikor leközelebb találkoznak, Clementine egyáltalán nem ismeri fel Joelt. Joel megtudja, hogy a vitájukat követően Clementine igyekezett megszabadulni mindentől ami Joelre emlékeztette, a közös emlékekkel együtt. Egy kevéssé ismert szolgáltatás lehetőséget biztosít arra, hogy összetört szívű emberek elfelejthessenek mindent, ami csak bántja őket. Miután Joel ráeszmél, hogy nyoma veszett Clementine életében, tehetetlenségében és dühében ugyanehhez az eszközhöz nyúl, s maga is igénybeveszi a búfelejtő szolgáltatást.
A procedúra egy teljes éjszakát vesz igénybe, s a fejéhez rögzített készülékkel apránként, emlékről-emlékre haladva törlik ki közös életük nyomait. Joel, aki a törlés során rendre átéli az egyes emlékeket, örömmel szabadul meg az elmúlt időszak veszekedéseitől. Azonban, ahogy egyre korábbi emlékek kerülnek felszínre, Joel újra és újra átéli a boldog pillanatokat is. Ahogy az emélkei semmivé foszlanak Joel ráeszmél, hogy hibát követett el, és a kapcsolatuk egyetlen esélye, ha marad benne valami emlék, amely segíthet újrakezdeniük a kapcsolatot. A kérdés az, hogy saját emlékei között talál-e olyan helyet, ahol elrejtheti Clementine- t. Egy olyan helyet, amit a tudata el tud rejteni a kitartóan dolgozó orvos elől.
A Joelt alakító Jim Carrey nem a gumiarcú, idióta skatulyájából bújt elő a szerephez, s nem viszketett a kezem, hogy nyugtatóra való receptet szerezzek neki is és magamnak is. A női főszereplő Kate Winslet, akit a Titanic után sokáig érdemei alá pontoztam – gonoszul szubjektív okokból. A szerepléséért újra Oscarra jelölték, és ebben nem látok kivetni valót. Viszont meglepő, hogy az elnyert díjak között tudhatjuk a legjobb forgatókönyv díját.
Növekvő spoiler-faktor. A film negyedétől a háromnegyedéig a lustaság tartott csak a film előtt. Körülbelül addig élveztem az egészet, amíg Frodó, Spiderwoman és a szemüveges el nem kezdett részegen, besszívva ugrándozni az ágyon. A sztori szempontjából szükséges volt, hogy ne figyeljenek egy időre, de ezzel együtt is értelmetlen. Szerintem összességében nem minősül vígjátéknak a film, és nem hiszem, hogy rityi-rötyi dolgokról szólt volna. Az agyatlan ágyonugrálás elütött a film addigi hangulatától és semmilyen célszerűséggel nem rendelkezett. Annyit sikerült elérni, hogy teljesen kizökkentett a filmből, s az empátia legcsekélyebb jelenléte nélkül ültem végig infantilista rohamukat. Legközelebb akkor kezdtem újra beleélni magam a történetbe, amikor sikerült lecsillapítani az agysebész óvodások kedélyét. A végére talán még tetszett is. Az viszont nem értettem, és most sem értem, hogy ha Joel saját magának megígéri, hogy elmegy Montaukba, attól Clementine-t milyen csoda űzi szintén oda. Ez egyben a véleményem is a legjobb forgatókönyv díjáról, de a tévedés jogát fenntartom, úgyhogy aki még emlékszik a filmre és kedve van hozzá, az elmondhatná, hogy mit értettem félre a sztoriban. Ahogy elnézegettem a korábbi kommenteket a filmbuzin, vannak akik számára „meghatározó” volt a szóban forgó film, úgyhogy hajrá! (Korábbi kritika Humantól itt.)