A filmet úgy építették fel, hogy a főszereplője egy boxoló, aki Thaiföldön az agyát szétdrogozva él, és ezért az ottani legkeményebb börtönöket kell megjárja, amikor elkapják. Az egyetlen esélye a menekülésre az, ha megnyeri a börtönök közöttit thai box bajnokságot. Tényleg ez a tagline “he fights in Muay Thai tournaments to earn his freedom”. Na most ez utóbbi kamu.

A filmben van verekedés, ez tény, de egyáltalán nem egy underdog, harcművészetes film, amiben a végső harc után szabadon sétálhat a hős. Helyette kőkemény börtöndráma, amit a kábítószerfüggéssel fejelnek meg, hogy igazán mélyre mehessen a főszereplő. Mindezt megtörtént események alapján. Hiába a börtönöket túlélő Billy Moore könyvéből dolgoztak, úgy tűnik a volt boxoló keze nem hajlott maga felé az írás közben, szépített sokat, mivel elég durva dolgokat láthatunk. Ha ki is hagyott valamit, azt lehet nem akarjuk tudni, mert így is kemény a film.

A Prayer Before Dawnnál mégis a körülmények azok, amik miatt páran fekaphatták a fejüket. Egyrészről ott van, hogy a rendezője Jean-Stéphane Sauvaire, aki odavan az autentikus dolgokért, ami ez esetben azt jelentette, hogy tényleg vettek fel jeleneteket ezekben a durva börtönökben. A látottak alapján soha nem akarnék oda kerülni, olyan állapotok vannak benn. Nem is csak a rabok erőszakossága, bár nyilván félteném a seggem, de az életkörülmények is borzasztóak.

A helyszínen kívül a főszereplő bőrébe a hangokkal is igyekeznek belerázni minket. Egyrészt folyamatos a zaj, ami ugye idegen nyelvű beszélgetést jelent, és a legtöbb helyzetbe mi is úgy kerülünk, mint Billy, avagy nem értünk egy kukkot sem, nincs feliratozva. Átadja az elveszettség érzését, és növeli a kétségbeesést.

Ez mind arrafelé mutatna, hogy ütnie kéne a filmnek, de valahogy mégsem hatott rám annyira, mint elsőre hittem, hogy fog. Iszonyat kemény, és értem, hogy a drogozás érzékeltetése miatt is esnek szét a jelenetek, erőteljes művész koncepció, viszont a karakter íve valahogy távolságtartása késztetett. Azt hittem, hogy amikor végre újra visszatér az edzéshez, megtalálja magát ebben újra, onnantól jobban leköt majd, de ehelyett utána is érdektelen maradt. Értem, hogy az addikció elleni harc egy életre szól, de legalább valami kéne Billy jellemébe, amibe kapaszkodhatunk a film nézése közben.

Így hiába a rendező törekvése, a rengeteg pozitívum mellett mégis a középszer felé tudnám sorolni a filmet. És még egyszer mondom, aki valami harcművészetes dologra vágyik, az jobban gondolja meg.