Az ötvenes évek szűk levegője New York kertvárosában, egyforma házak, rendezett gyep, öltönyös emberek vonattal ingáznak a city-ben lévő irodaházakba, rúzsozott asszonykák kávéznak a szomszédasszonnyal, vagyis a szokásos, kissé fojtogató hangulatú idill. Hőseink, a Wheeler-házaspár valamiért azt gondolja, ők többek ennél, felette állnak, az élet más, izgalmasabb dolgokat ígért nekik. Mégis valahogy beleragadtak a reménytelenül normális életformába, ami kifejezetten nem tesz jót a házasságuknak. A történet alapjául Richard Yates 1961-es regénye szolgált, a címe azért ez, mert a pár a Revolutionary Road-on lakik. Lehetett volna ebből egy nagyon jó film is.
Tehát kertváros, Frank Wheeler (Leonardo DiCaprio) az öltönyös ingázó férj, April (Kate Winslet) a csinos feleség. Két gyerekük is van és helyes fiatal pár barátaik meg helyes szomszéd néni. April két gyerekkel és egy cuki kertvárosi házzal ezelőtt színésznő szeretett volna lenni, de most csak a környékbeli tehetségtelen amatőr színjátszókörben bénázhat. Frankről fiatal korában nyilvánvaló volt, hogy egy lázadó tehetség, aki biztosan nem olyan lesz, mint az apja (ingázó öltönyös üzletember), hanem nagy dolgokra lesz képes, amint rájön, mik azok. Amikor már nagyon szenvednek, April kitalálja, hogy költözzenek Párizsba és kezdjenek új életet. Majd ő ott titkárnői munkát vállal valami kormányhivatalban, Frank pedig egész nap szabadon lődöröghet, és gondolkodhat, mihez érez kedvet, hátha rájön, tulajdonképpen miben is különlegesen tehetséges ő. Elég elrugaszkodottnak hangzik az ötlet, de végülis Frank utálja a munkáját, April gyűlöli a kertvárost és elég félretett pénzük van egy efféle kalandhoz.
Persze, ahogy közeledik az utazás valódi időpontja, egyre több olyan dolog történik, ami az utazásuk ellen szól: például Franknek felajánlanak egy egész szimpatikus előléptetést, és még számos egyéb dolog. Frank elbizonytalanodik, April menni akar. Az egész film arról szól, hogy veszekszenek vagy tervezgetnek, illetve fentiek tetszőleges variációi, mi nézők pedig elvileg végig azon izgulunk, hogy akkor most vajon itthagyják-e Wheelerék a kisvárosi borzalmat és a szabadság és önmegvalósítás francia útjára lépnek-e, vagy pedig nem.
Nagyon jók a színészek, meglepően jók, én Kate Winsletről eddig nem tudtam, hogy tud színészkedni, de ebben tökéletesen játssza az átvert, kiábrándult, vagy éppen szerelmes nőt. Öröm nézni, ahogy reszkető kézzel láncdohányzik, kiégetten bámul maga elé, vagy éppen elélvez a konyhapulton, mindegyik arca teljesen hiteles. Leo sem rossz, számomra a szerephez még mindig egy kicsit túl gyerekképű, de megtesz minden tőle telhetőt. A mellékszereplőket is jól válogatták össze, Michael Shannon üdítő jelenség a különc (esetleg elmebeteg) matematikus szerepében. A film legjobb jelenetei a házastársi veszekedések, April és Frank (de főleg April) ugyanis hajlamos egymást hibáztatni, amiért nem álmaik szerint alakult az életük és felvonultatják a házastársi veszekedés összes létező formáját, a bútortöréses békülősszexszel végzősődtól kezdve a fojtottan gyűlölködősig. Szerintem pont így veszekszenek az emberek az életben, nagyon jó.
Sajnos több probléma is van a filmmel, elsősorban a tempója. Néha ígéretesen felpörög és átélhető, máskor viszont hosszú időre lendületét veszti, és komolyan elgondolkodom, hogy mi lenne, ha inkább hazamennék a félbehagyott izgalmas könyvemet olvasni, tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekel, hogy elutaznak-e a Wheelerék Párizsba vagy kinyírják egymást még itt az USÁban. Lassú sodrású filmdráma is lehet feszes és izgalmas, de ez valamiért nem lett az. Wheelerék párbeszédei többnyire hitelesek, időnként mégis a közhely határát súrolják, vagy olyan mondatokat mondanak, amiket élő beszédben ember nem mond. Gondolom, jó lenne, ha a néző valamit érezne abból, amit az ifjú pár „reménytelen ürességnek” nevez, ha átéreznénk, hogy valóban rossz lehet ebben az idilli, ám álszent légkörben élni, de valahogy ez sincs meg. Amit az Óráknak vagy az Amerikai szépségnek sikerült elérnie — hogy azt gondoljam, „uramisten, csak nehogy valaha amerikai kertvárosban kelljen élnem, inkább a halál” — azt ennek a filmnek nem sikerül. A végkifejletre túl hamar rá lehet jönni, kiszámítható, ezért amikor valóban úgy történik, már nem ütött, csak nyugtáztam, hogy oké, tényleg ez lett a vége.
A film aláfestő zenéje szintén nem sokat segít, rossz, nem a megfelelő pillanatokban szólal meg, nem odaillő, idegesítő, nem teremt hangulatot. Meg kell viszont dicsérni Kate Winslet megjelenését, jól áll neki ez a haj, és klassz, csinos, érdekes szabású ötvenes évekbeli ruhákban lejt fel-alá, bár a legjobb jelmezért járó Oscar-jelölést azért kicsit túlzásnak érzem.
A szabadság útjai értékelés
Jó alaptörténet, remek színészek, mégis néha unalmassá és kiszámíthatóvá váló filmdráma rosszul eltalált zenével. Hat és hét pont között ingadoztam, na jó, legyen egy gyenge 7/10. Azok harmincas házasok fogják értékelni, akik feladták az álmaikat és utálják a munkájukat, bár jól keresnek vele.