Végre itt a Cannes-győztes Sean Baker rendezés, aminek a középpontjában egy szexmunkás van, és mindenfajta ítélet nélkül bemutatja, hogy ez mit is jelent. Nyilván a néző magában azt gondol, amit akar, talán kis empátiával is szembenézhet a szokásos paneljei helyett, de a film maga *chef’s kiss*.

Anora egy erotikus táncos, aki mellesleg escort munkát is vállal, ha úgy adódik. Előbbi helyen fut össze valami orosz oligarcha teljesen komolytalan, 21 éves elkényeztetett, gyerekes sarjával. A fiú először 1-1 órákra bérli ki a szexet csak eszköznek tekintő, magát 100 000 fal mögött tartó nőt, de aztán 1 hét lesz belőle, és egy drogokkal, piával, bulival teli Vegas-i út során a kezét is megkéri, hogy rögtön össze is házasodjanak.

Tiszta Pretty Woman, az álom, hogy kijut a szexmunkából egy milliárdos kölök segítségével. Szóval itt jön be Baker írása, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen amikor az orosz apa és anya megtudja mi történt, akkor persze nem örülnek a házasságnak. Viszont ebből nem kőkemény és kiszámítható dráma lesz, oké, utóbbi a végére azért áll, hanem egy eszméletlen fekete komédia, amikor feltűnnek a 21 éves fiú megbízott “felügyelői”, hogy intézkedjenek.

Ez Baker legkommerszebb filmje, ha valaki csak hátradőlni és nevetni akar sokat, az is simán ellesz vele, mert a “fun” részt is átadja a mű, az eleje eléggé bódító, és nem olyasmi tragédia a vége, mint amit a leírás sugallna, inkább csak “when the music stops” józanítás a karakternek, és a helyzetének önismerete. Baker egyszerűen csak mellőzött emberekkel törődik, nem rejtegetve semmit, ebbe beleértve a saját hibáikat is a helyzetük kapcsán, itt többek között például Ani saját gyerekességét és naivitását. És ezt minimum érdekes nézni, senki sem 1 dimenzió ebben a világban.

Mindezek mögött pedig ott vannak a hatalmas alakítások. Nyilván Mikey Madison mindent beleadott, és van vagy 3 nagyon színészes jelenete is itt, amiben megmutathatja a tehetségét, így hatalmas kiugrás számára, de Mark Eydelshteyn eléggé merés választásai az elkényeztetett gyerekként, és az egyik intézkedő, Yura Borisov csendes bele- és tényleges törődése is hatalmas. De komédia szinten a Torost alakító Karren Karagulian a legjobb.

Az egyetlen hiba számomra Baker eddigi filmjeihez képest is profibb, csillogóbb kinézet, amihez valahogy a kameramozgás és a vágás furcsa volt a komédia résznél, gondolom direkt, de valahogy túlzón. Na meg az anya, Darya Ekamasova alakítása kivett a filmből. De még így is gyönyörű volt a leszállás a végére.

Hatalmas filmélmény eddig idén, és jó lenyomata a “mindent azonnal, én vagyok a main character” jelenlegi időknek. Már értem, hogy a Cannes-i győzelemmel a háta mögött miért van a témája ellenére is jobban az díjszezonos társalgásokban, de nem tudom rátenni az ujjamat miért nem érzem mégsem ott a helyét. Talán mert Baker mindig “kis” underground rendező a szememben, hiába az egyik legérdekesebb amerikai auteur?