Azta, látszott az August Rush előzeteséből, hogy egy picit manipulatív, érzelmes film lesz, de hogy ennyire fog hatni az nem. Nyilván kap hideget-meleget, hiszen utálni is könnyű lehet, annyira pop az egész, de szerintem egy nagyon kellemesen feelgood filmen vagyunk túl amikor a végefőcím pereg. Ha jót akartok, előre készítsétek be a soundtracket, de csak a film után hallgassátok. Vagy kritikaíráshoz, mint most én.
Lássuk a történetet. Egy árvaházban kezdünk, ahol egy furcsa kissrác éldegél, de nagyon nem tud beilleszkedni a többiek közé. Aztán egy flashbackel felfedik előttünk, hogy a szülei egy varázslatos éjszakát töltöttek együtt, aztán a lány családja szétválasztotta őket. A srác apja (Jonathan Rhys Meyers) és anyja (Keri Russell) is zenész, a kissrác pedig egyenesen zenei géniusz lett. Ez mellesleg a film hookja, ebben más mint a többi hasonló sztori, a zenében. Szóval Evan, az örökbeadott kölök, akiről eddig téptem az ujjaimat, egy éjszaka szépen megszökik és New Yorkba megy, hogy megkeresse a szüleit.
Ezt a kutatóexpedíciót úgy képzeli el, hogy az egész eddigi élete során folyamatosan hallott zenét követi. A film leghangulatosabb részei azok, amikor az átlagos zajokban fedezi fel a harmóniát. A kocsik elhajtásában, a kosárlabdázó emberek labdapattogtatásában, ilyesmi. Valószínűleg nem sikerült jól leírni, de mivel ajánlott a filmet megtekinteni, majd láthatjátok is ezeket.
A zene olyan szinten dobja fel az egészet, mint anno a K-Pax-et és az új Solarist, vagy akár a Fountaint. Nekem ezek voltak még ilyen filmek, ahol a zene akkora harmóniát alkotott a képpel, hogy öröm volt nézni. Az August Rush az említetteknél sokkal populárisabb zenéket tartalmaz, de egyszerűen nem gond. A kissrác pár hónapig utcai zenészként él, és azokban a gitározós részekben meg aztán főleg nem lehet kivetnivalót találni, annyira virtuózak zeneileg.
A két felnőtt szülőt játszókat már említettem. Keri Russell megint szép, és úgy játszik, hogy simán eléri az együttérzünk vele szintet. Jonathan Rhys Meyerssel sincs gond. A film főszereplőjével viszont már akad. A kissrácot, August Rusht játszó Freddie Highmore többnyire jó, kivéve amikor önfeledten kell gitároznia. Azok a jelentetek nem sikerültek túl jól neki. Ezen kívül még Robin Willamsot kell megemlíteni, aki a mellékszerepében viszont kb. mindenkit lejátszott itt. Egy elég kettős figurát kell játszania, aki irigységgel és a kapzsisággal tekint Augustra, de valahol mégis csodálja a tehetségét.
August Rush értékelés
Ez nekem egy 8/10 lett. Kicsit csöpög, de valahogy pont a jó módon. Valószínűleg nem kerül be az évvégi toplistákba, de egyszeri élménynek mindenképpen fantasztikus és ajánlott. A film végén van egy 7 perces szám, ami ha jól figyelünk, elmeséli August egész NY-i kalandregényét – legalábbis nekem teljesen úgy tűnt -, és amiért innen is grat Mark Manciának. Lezárásnak meg annyit, hogy remélem nem bántják a címet, hiszen egy művésznév.