Újranéztem ez a filmet, nem tudom hányadszorra, és bár kellett vagy 40 perc, mire belerázódtam a hangulatába, de onnantól nem volt kiszállás. Ha pontosan meg kéne jelölni a jelenetet, akkor Bob feltűnik a fantasztikus pólóban lenne az. Az viszont sosem értettem hogy mondhatja bárki is erre a filmre, hogy komédia, mert bár van pár mosolyogós jelenet, de igazából a nagy magány hatja át az egészet. Legalábbis számomra.

Újoncoknak: arról szól, hogy egy öregedő filmsztár 2 millióért whisky-t reklámozni megy japánba, és a hotelban megismerkedik Charlotte-al, aki még nem tudja mit kezdjen az életével. Körülveszi őket az idegen nyelvet beszélő város, amiben mi is velük tartunk, hiszen sehol semmi felirat a japán szövegre, és nem is kell.

Tök meglepő, hogy mennyire hidegen hagy a többi Sofia Coppola film – mondjuk a Marie Antoinette leginkább Kristen álmos arca miatt -, de itt valamit nagyon sikerült megragadnia. Írta és rendezte ugye. Ami nekem tetszik az az elveszettség érzés, amiben Bob (Bill Murray) és Charlotte (Scarlett Johansson) egymásra talál Tokyo-ban. Na meg maga a város, oda el kell jutnom egyszer. Ami plusz pont még a filmnek az a soundtrack, szerintem a Sometimes és mellé az éjszakai város a legjobban sikerült hangulatkép. Bill Murray beájulva a taxi hátsó ülésen, Scarlett meg a város elhaladó fényeit nézi.

Ez van, nézésről nézésre feljebb értékelem ezt a filmet, majd kinövöm, vagy nem. Nagyon sajnálom, hogy anno nem néztem meg moziban.