Néha jó egy fejbecsapós film a valósággal való szorosabb kapcsolatért. Na nem maga az Ohana: Az igazi kincs nyomában konkrétan realista, de az, hogy milyen sokáig volt a Netflix toplistáján, az tökéletesen lefedi a különbséget a “több jó filmet” hangos kisebbség, és az “átlag bármit megnéz amit elé tesznek” között. Bár lehet csak azt festette le, hogy az emberek mennyire csak újdonságokat szeretnek nézni?

Lehet kicsit igazságtalan vagyok a Finding ‘Ohanaval, hiszen megnézve simán ki tudom jelenteni, hogy nem teljesen tartozom a nézőközönségébe, és régen is voltak ilyen gyerekfilmek, de amilyen kalandosnak kinézett, annyira lett az a tipikus ifjúsági valami belőle. Tudjátok, az amin látszik a kis költségvetés, mert elég ha megmozgatja a kicsik (7-13 közöttiek?) fantáziáját, nem kell hozzá jobb.

Tényleg azért ültem le, mert elvileg a Goonies és hasonlókat akarta megidézni (a Lost földbedöngölése mellett:), pár gyerek egy kincs után kezd kutatni, és az idősebb testvéreik is csatlakoznak. Olyan, aminél az út során A Nagy Igazságra is rátalálnak a szereplők, összekovácsolódnak, az mű üzenete pozitív, és a reprezentáció is fontos, de… a “mindenkinek jár felejthető film”-egyenlőség a végeredmény. Ezért sem jut eszembe semmi amihez hasonlíthatnám, de ugye mindig voltak a Jumanji és az alatta levő videós szintek. Na ez utóbbiba kapcsolódik be a Finding ‘Ohana.

Tipikusan olyan gyerekfilm, ami nem káros, de felnőttként semmi nincs benne, és nem azért, mert a gyermeki énem halott, hanem mert nem kapta el, szerintem nem volt igazi szív és lélek benne. Lehet ezért kapok a fejemre. Nem tudom érzékletesebben leírni, olyan “mindent megidéz” az egész, amivel pont semmi egyedi nincs benne. 1 év múlva szóba sem kerül, de pár fiatal elvolt vele, és pár szülőnek volt 2 nyugodt órája? Az biztos, hogy azokat a gyerekfilmeket nem közelítette meg, amikre manapság is emlékszünk, és amikből merített.