Miután Matt Albiet kirúgták a Studio 60-ből nevet váltott, egy apró lakásba költözött, és teljesen elhagyta magát. Jaj, megint sorozatos utalással kezdek, de a karakter hasonló, hiszen mind a sorozatban, mind pedig itt írót játszik Matthew Perry (igen, a Jóbarátok Chandlere).

Akik a megszállott író karaktereket nem bírják, azok is megnyugodhatnak, az írásról alig van szó a filmben. Egyszerűen csak azért pont az a foglalkozása, hogy valami creative type legyen. A lényeg a betegségén van, és azon, hogy küzd ellene. Mi a baja? Depersonalization Disorder. Nem tudom mi lehet ennek a magyar neve, ha van, majd valaki segít. A film szerint a lényege, hogy akinek ilyen van, az f*ucked. Kicsi bővebben úgy fejtette ki a betegségét a főszereplő, hogy nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól, nem tudja, hogy egy tárgy tényleg ott van-e előtte. Nem is, rosszul mondom, tudta, hogy ott van, de nem érezte valósnak. És ez a saját testrészeire is érvényes, ami baromira furcsa lehet. Nem halálos amúgy.

A betegségen kívül még egy gyönyörű nő vesz részt a történetben, mint szerelmi szál. Sajnos ilyen nők nincsenek, de hát filmet nézünk. Pillanatok alatt belehabarodik a nem túl normálisan viselkedő főhősbe, és szinte minden furcsaságát simán elviseli. Nem fotómodellt választottak a szerepre, hanem amolyan “girl next door” stílusút, és gratulálnék a színésznőnek, Lynn Collinsnak, mert annyira imádnivaló volt. Perry meg lassan már rutinból, a kisujjából rázza ki az ilyesmi szerepet, és ezt most nem negatívumként mondtam. Kicsit megszokott tőle, de semmi baj nincs az itteni alakításával.

A film többnyire kiválóra sikeredett. Az egyedüli problémám, hogy néha kicsit leült. Nem, nem pörgős előtte sem, de akadnak benne üresjáratok, ami egy kicsit visszaveti az egész hangulatát. Annyira nincs ezekkel probléma, mert indie módra keserédes, komédia színezetű drámaként (dramed ) így is megállja a helyét. Az, hogy simán R besorolásúnak készült meg kifejezetten emberközelivé teszi. Egy kis meztelenség itt, egy kis káromkodás ott. Ahogy az normál emberekkel történik, még ha keveseknek is van közülük depersonalization disordere.

Numb értékelés

Mostanában jól választok, mert bár 6/10 a néha megakadás miatt, de egy percét sem bánom. Nem be numbosító, de el sem altató a film. Egy helyen még fel is nevettem. Leírva gagyibb lesz a poén, vállalom, nem tűnik mosolygásnál többre méltónak, de az van, hogy amikor Perry felvesz egy ADD-ről szóló prospektust, és 2 másodperc olvasás után ledobja, az belőlem kifakasztotta a kacajt. Mindezt hajnali 3-kor.