Némi gyanakvással kezdtem nézni a filmet, különösen, miután elolvastam a fülszöveget a dvd hátulján. A Coen-fivérek 2000-ben készült mozija alapjául Homérosz: Odüsszea című hőskölteménye szolgált, és három szökött fegyencről szól, akik összeláncolva erednek valami kincs nyomába. A gazdasági világválság (nem a mostani, hanem a klasszikus, 1930-as évekbeli) idején játszódik Délen, értelemszerűen tele van távoli görög mitológia-utalásokkal, bizarr alakokkal, meg folk-, gospel- és blueszenével. És iszonyú jó.
A leleményes Ulysses Everett McGill (George Clooney) és két fegyenctársa megszökik a kényszermunkából, mivel meg akarják keresni a kincset, amit McGill még bebörtönzése előtt ásott el valahol a völgyben. Sietniük kell, mert a völgyben vízierőművet terveznek és ezért négy nap múlva az egészet elárasztják vízzel. A fegyencek tehát indulnak a kincsért, útközben pedig csomó veszélyes vagy szimplán hülye kalandba keverednek és csomó érdekes és vicces figurával találkoznak. Mindjárt az elején elbénázzák a tehervonatra való felugrást és kénytelenek beérni a szintén a síneken közlekedő kézi hajtánnyal, amit egy vak öregember vezet. A vak öregember (lásd még: Teiresziasz, a vak jós) megjósolja nekik, hogy viszontagságos utuk végén fognak találni valamit, ami nem a kincs. Később kocsit szereznek és felvesznek egy stoppost az útelágazásnál – Tommy, a néger folkzenész épp most adta el a lelkét az ördögnek, hogy cserébe az megtanítsa gitározni. Tommy (Chris Thomas King) tud egy rádióstúdiót, ahol tíz dollárt is fizetnek egy dalért, úgyhogy beugranak és eléneklik a Man of constant sorrow című számot.
Találkoznak egy óriás termetű, félszemű Biblia-ügynökkel (John Goodman), aki nem mellesleg Ku-Klux-Klán-tag, és a fenti szervezet fehér ruháiba öltözve próbálnak túljárni az eszén (lásd Küklopsz meg a birkái). Egy bankrablás erejéig a bipoláris George „Babyface” Nelson nevű hírhedt gengszterhez csapódnak, Babyface egyébként valóban létező személy volt. Vannak szirének, akik elcsábítják őket énekükkel, és az is kiderül, hogy McGill felesége, Penny (Holly Hunter) már az új kérők közül válogat. Mindeközben Mississipi államban kormányzóválasztás zajlik, valamint üldözi őket a rendőrfőnök, aki pont úgy néz ki, mint amilyennek Tommy leírta a sátánt.
Clooney szokásához híven remekül játssza a piperkőc bűnözőt, aki általában jó taktikus és a szavakat remekül forgatja, de elengedhetetlen, hogy mindig legyen nála Dapper Dan márkájú hajzselé. És hajháló is. A film road-movie, kalandos, vicces és egészen meseszerű, simán belefér olyasmi, hogy a szirének esetleg békává változtatnak elcsábított férfiakat. Az Odüsszeiához viszonylag kevés köze van, inkább csak utalások formájában jelenik meg a sztoriban, és nem hiszem, hogy sokat levonna a filmélményből a görög eposzok hiányos ismerete (a Coen-fivérek azt állítják, hogy ők se olvasták az eredetit). Jó történet és jó színészek, de a legklasszabb a filmnek a hangulata, a harmincas évek Amerikája, válság, ku-klux-klán, blues, vasútépítés. Utólag digitálisan átszínezték a filmet, hogy a régi fotókhoz hasonlóan az a kissé barnás, szépia-színű legyen, ami nagyon szép és kissé valószerűtlen látványt eredményez. Valamint Oscar-jelölést az operatőrnek.
Külön bekezdést kell szentelnem a zenének, ami nagyon sokat ad a filmhez: végig folk, blues, country és gospel-dalok szólnak, remekül illeszkednek a történethez és a vintage látvánnyal meg a néhol meseszerű sztori-elemekkel együtt egészen különleges hangulatot eredményeznek. A nem-kortárs filmzenéket állítólag nagyon ritkán szereti a közönség, az O brother zenéje ezzel szemben Grammy-t kapott és számos slágerlistát is vezetett. Meg én is ezt hallgatom ma egész nap, nagyon klassz.
A film címe egyébként utalás a Sullivan utazása c. 1941-es mozifilmre, amelynek a főszereplője, egy rendező realista filmet készül forgatni a Nagy Gazdasági Világválságról az átlagember szemével, mivel azonban semmi tapasztalata nincs a témában, csavargóként útnak indul, hogy élményket szerezzen a Délről és a szegénységről. Sullivan tervezett filmjének a címe O Brother, Where Art Thou?, bár Sullivan közben rájön, hogy valójában nem realista dokumentumfilmeknek, hanem komédiák készítésének van több értelme. A Coen-fivérek tehát a fenti címet adták a Válságról szóló realista komédiájuknak.
Ó testvér, merre visz az utad? értékelés
Elég különös és szokatlan road-movie a harmincas évek Amerikájában, misztikus-meseszerű elemekkel, mitológiai és (pop)kulturális utalásokkal, valószerűtlen látvánnyal és fantasztikusjó countryzenével. Legyen 8/10. Azért nem adok rá többet, mert elég furcsa film, és mert sok rejtett utalás van benne, amik a hozzám hasonlóan felületes műveltségű néző számára elveszhetnek.