Ez az “ebben volt minden” nem egy közhelyes, buta felütés akar lenni – ez volt az első mondat, amit egy mellettem elhaladótól hallottam a moziból kimenet és meg is tapadt, hogy a maga egyszerűségében tényleg milyen jól lefestette a Retfærdighedens ryttere-t.
Mert mégis mit vársz egy ilyen cím után, főleg ha elolvastad a szinopszist, pláne még az előzetest is láttad? Mads Mikkelsen is beállt a idős fickó rendet rak típusú bosszúfilmek sorába, de mivel az Ádám almáinak rendezője az elkövető, azért valami csavart vársz a történettől. Az pedig lesz bőven, persze nem Shyamalan féle fordulatokra kell számítani, de ha leülnél megfogalmazni magadban, hogy merre fog ez a cselekmény bonyolódni, valószínűleg ezredszerre sem sikerülne. Egyszerűen azért, mert (szerintem!) ez az elmúlt 2 év legjobb, legszórakoztatóbb, legviccesebb és talán legváratlanabb mélyütéseket osztogató mozija – és most végül csak bedobva egy közhelyt: ezt nem láttad jönni.
A felütés tényleg egyszerű, Mikkelsen katonaként szolgál valahol távol, amikor a felesége egy véletlen(?) vonatbalesetben meghal. A szakállat és izmot növesztett Mads pedig úgy dönt, hogy nem pszichológusoktól kér feloldozást, inkább a saját kezébe veszi a felelősök sorsát és leszámol, akivel csak tud. Lehet az én perverzióm, de imádom azokat a filmeket, amikor egy ránézésre teljesen közönséges, kvázi egyszerű zsáner történetet sikerül váratlan mélységgel megtölteni.
Mondani sem kell, mennyi történelmi, földrajzi, vagy akár erkölcsi kontextus létezik, amikor egy baromi magas labdát pofozgatnak évtizedek óta rendezők tucatjai, mert önmagában az alaphelyzet annyira sorsfordító, vagy drámai, hogy nyilván tudod mire számíthatsz majd, de túl sokszor is láttad már.
Itt viszont a történet szinte háttérbe szorul, a karaktervezérelt cselekményvezetés miatt folyamatosan más irányba cikázik a történet, és túlzott expozíciók, vagy a szereplők narrálása helyett váratlanul bedobott élethelyzetek húzzák alá a figurák sorstragédiáit (pl. menekülés a pofon elől a mezőn), ezért az sem véletlen, hogy sok helyen Martin McDonagh neve merül fel előképként. Mert dráma azért akad bőven, a karakterek nagy része olyan életutat járt be, amit a legrosszabb ellenségednek sem kívánnál… de közben azon veszed észre magad, hogy a közönséggel együtt sírva röhögsz a film felében. Utána pedig kicsit nyugtalanul próbálod rendezni a gondolataid a gyász feldolgozása, megélése, a tetteid következményei és a sors kiszámíthatatlansága körül.
Na és ezért találták fel a filmet, hogy szórakoztasson, kiszakadj kicsit a hétköznapi világodból, de közben mégis csak reflektáljon az élet nagy kérdéseire, elgondolkodtasson. Lehet itt már átmegyek kicsit bölcsészbe, de ezen megy évtizedek óta esztétikai szempontok alapján is a vita, hogy hol és mikor különül el a szerzői és a műfaji film, mikor akarod kikapcsolni, pusztán szórakoztatni a néződet és mikor akarod kőkemény drámával szembesíteni/nevelni. Erre fel jön egy dán bosszúfilm, ami sallangmentesen csípőből összemossa a kettőt. Beszarás.
