Nem is tudom, hogy lehetne ezt a filmet úgy megközelíteni, hogy abban ne legyen spoiler. Az alapszituációt azért elárulom: John elhagyni készül a lakhelyét, ezért búcsúpartit rendeznek neki munkatársai és barátai. Amúgy mindannyian professzorok valmai közeli egyetemen. A party közben John pedig kijelenti magáról, hogy 35 éves kora óta nem öregszik, és a 35-öt is még a kőkorban érte el (szinte szószerint, annyira öreg). Az egész film amúgy ez a beszélgetés, kamaradarab, egy helyszínen játszódik.

Mindenképp megemlítendő, hogy tényleg megpróbálja azt elérni a film, hogy az emberek esetleg megkérdőjelezzenek, 1-2 pillanatra gondolatban, berögzül dolgokat. A legérdesebb számomra az volt, hogy az egészet átdongolta az író. Ilyen egy jó science fiction. Belegondolt abba, nem 5 perces “trailer mentalitás” szinten, hogy ha valaki tényleg olyan sok ideig él, akkor hogy fér el a fejébe a rengeteg emlék, hogy tudná a tudóstársainak bebizonyítani a korát, ilyesmikbe. Nem is akarok többet írni, ez a film felkerült a részemről ajánlottak listájára.

Viszont ami egyértelműen feketepont, az a zene. Na nem a klasszikus, bár nem illett a jelenetbe ahol szólt, hanem amit filmzene címen csaptak hozzá. Mint egy gagyi Lifetime tv-movie a 90-es évekből (és nem a fantasztikus, legjobb Lifetime minőségű mesterdarabra gondolok: “A Dog Took My Face And Gave Me A Better Face To Change The World: The Celeste Cunningham Story“. Ezzel a kevesen értik majd poénnal zárom akkor most ezt a bejegyzést.)