Istenkütte, avagy a Teremtés klinikája (Godsend) egy újabb eredetietlen, olcsó ijesztegetésekkel teletűzdelt elkeseredésem. Elkeseredtem, mert eddig azt hittem de Niro csak csupa-nagybetűs jó filmekben szerepelt. Itt talán még szerep se jut neki nagyon. Greg Kinnear (pld: Lesz ez még így se homoszexuális festője) is azt az érzést ültette el bennem, hogy van esély kapni valamit a pénzemért, habár nem hiszem hogy rosszul játszott volna, nem mentette meg az élményt. A harmadik iderángatott furcsaság – legalábbis ez jut eszembe ha az arcára nézek – Rebecca Romijn-Stamos akinek még azt sem tudom tanácsolni, hogy maradjon a modellkedésnél a szinészkedés helyett, mert – szerintem – egyáltalán nem néz ki jól.
A történet szerint a labdájával jáccó kisfiút egy nappal a nyolcadik születésnapja után elüti egy – vétlen – autós. A temetésen egy professzor felajánlja, hogy klónozza a gyereküket, s ebbe bele is mennek. Amikor a gyerek eléri az előző ‘énjének’ a halálát korban, kiderül, hogy nem csak az előző gyerek tulajdonságait örökölte, hanem valaki más rémálmait is. Ez az amit mindenki olvashat újságokban. Egy érdekes ötlet az alapja a filmnek mindenképpen, bár látszik rajta, hogy a célja nem az elgondolkoztatás, hanem a már említett olcsó ijesztegetés. Mivel a fesztültség magától a gyenge történet során nem épül fel, ezért a tipikus hang- és fényeffektettek éri el a rendező, hogy az ember összeránduljon. Az alap ötlet nem sokban különbözik a Hideaway című Jeff Goldblum-os filmtől, ahol az emberünket jóval a halála után élesztik újra egy új módszerrel, és elkezd valaki más szemével látni, amely ember pont úgy illeszkedik a Hideawaybe, ahogy a rémálmok okozója a Godsendbe. Azért egy csajjal-összebújos filmnek megteszi, lehet izgulni, hogy a filmbeli férje számára félmeztelen Rebecca mikor válik számunkra is félmeztelenné, és hogy mikor ijeszt meg egy sikítás. Hatszáz forintért néztem. Belefér.