Mélytengeri kalandok (DeepStar Six és Leviathan)

1989 jó kis év volt, kaptuk az arcunkba a jobbnál-jobb filmeket, pláne, ha valaki szereti a víz alatti dolgokat, hiszen egy nagyobb volumenű A mélység titka című Cameron-jóság mellett két kisebb horrort is megnézhettünk a témában (már akinek erre lehetősége volt), a Mélytengeri szörnyeteget és a Leviathant. Persze az Ed Harris főszereplésével készült UFO-s sci-fit most hanyagolnám, hiszen többek között még a műfaja is eltérő, de az utóbbi kettő azért elég közel áll egymáshoz. A mélytengeri szörnyeket felvonultató horrorok két alkotásáról szeretnék most szólni, kicsit megpróbálom összehasonlítani is őket, mert szerintem korántsem az a jobb, amelyiket mindenki annak tartja.

Egy mélytengeri állomáson a legénység nehéz napokat él át, pedig örülniük kellene, lassan végeznek, és mehetnek haza, a felszínre. Csakhogy mindig az utolsó pillanatban történik valami, a baj pedig jelen esetben egy szörny, melynek feltett szándéka, hogy rontson a tengermélyi dolgozók halálozási statisztikáján. Mindkét filmre igaz mindez, csak kicsit más stílusban adják elő.

Mindkettő valamilyen szinten az akkor divatos Alien és A dolog rip-offjának is tekinthető, de míg a Mélytengeri szörnyetegben egy barlang berobbantásakor az alkalmat megragadó szörnyeteg hajaz egyedül rájuk, a Leviathan sokkal inkább számít rip-offnak, vagyis az események jobban nyúlják az ott látottakat, a szörnyikénk egy – itt amúgy elsüllyedt orosz hajóról származó – vírusból ered, mely genetikailag változtatja át áldozatát.

Mint minden filmben, ezekben is fellelhetőek bizonyos logikai hibák, de a Leviathanben több is. A Mélytengeri szörnyeteg valamivel próbál eredetibb lenni, kevesebb a hiba benne, miért is lett bevételben sikeresebb az ellenfele? Az ok persze, hogy a hátszélben keresendő, és a nevekben, mert ebben mindenképpen a Leviathan a nyerő.

Kezdve Peter Wellerrel, aki könnyedén meglovagolhatta a Robotzsaru sikerét, vagy ott van Richard Crenna, aki túlvolt többek között már három Rambón, vagy Meg Foster, aki előző évben Carpenterrel forgatott, esetleg Hector Elizondo neve is ismerősen csenghetett már. Ernie Hudson és Daniel Stern nevére legalábbis nem tudom ráfogni, mert ők inkább később, a Szellemírtók 2-vel és a Reszkessetek betörőkkel lettek ismertebbek. Jó, egyikük sem az a kimondott milliókat zsebelő Tom Cruise, de akkor is, vó, micsoda sztárdömping így most ránézve.

Ellenben vetélytársa színészileg csak egy Miguel Ferrerrel tudott igazán büszkélkedni, aki szintén a Robotzsaruból jött át, és ott sem a kimondott pozitív karaktert hozta, bár őszintén szólva mindkét film színészei közül ő viszi a pálmát, simán lejátszott mindenkit a vászonról. No de az ő neve mégsem hív még ennyi embert sem a mozikba, még egy esősebb péntek estén sem. Esetleg emlékezhetett valaki Cindy Pickettre a Ferris Buellerből, azaz a Meglógtam a Ferrarival című vígjátékból? Kötve hiszem. Igazi hátránnyal indult a DeepStar 6-os legénysége nevek tekintetében, ez ebből is látszik. Talán csak a rendező volt az, akire egyáltalán bementek az emberek a moziba?

Mert Sean S. Cunningham a Mélytengeri szörnyeteg mellett már letett az asztalra egy művet a műfajban, mégpedig a Péntek 13-at, mely manapság is az egyik leghosszabb szériát megélt horror-“sorozatok” egyike. Sokkal kisebb költségvetésből hozta össze filmjét, mint George P. Cosmatos, aki a műfajban egyedül ezzel a filmmel működött közre. Mindkét rendezés hozza a megfelelő képvilágot, kellőképpen feszült is volt mindkettő, de talán Cunningham jobban ki tudta használni a zárt tér okozta klausztrofóbiás hangulatot. Kellett is neki, hiszen a költségvetés az effektekre is rányomta a hatását, tekintve, hogy Cosmatosnak volt még egy nagyágyúja a színészek mellett, mégpedig Stan Winston, aki olyan filmekben bizonyította már szakértelmét a szörnyes effektek területén, mint az Aliens és a Predator, ezzel a szörny jelenléte sokkal erősebb is a Leviathanben, tekintve, hogy többet is szerepel, egy kisebb díjat szerezve is a filmnek ezzel.

A Leviathan nagyobb lendülettel indulhatott a nézők felé, és bár jól sikerült darab, pont a lendületéből adódóan lehetett volna sokkal jobb is. Szerintem a Mélytengeri szörnyeteg jobban elő tudta adni magát, sokkal kevesebb téglából erősebb falat volt képes felépíteni, hogy úgy mondjam; ha több pénzzel indult volna neki, lehetett volna benne potenciál, hogy lenyomja a Leviathant, avagy átesik a ló túlsó oldalára és ugyanúgy többet vártam kategória lett volna belőle, ezt már nem tudjuk meg. A Mélytengeri szörnyeteg kiérdemelte nálam a 8/10-et és egyben képviselteti műfaját az all-time top-listámban is, szóval erős ez a pontszám, míg a Leviathan egy éppenhogy 7/10-zel követi.

A kettejük példájából is látszik, hogy ugyanazon téma egyszerre több gyártótól való feldolgozása nem manapság jött divatba, mint az Armageddon és a Deep Impact, vagy legutóbb a The Illusionist és A tökéletes trükk esetében is. Míg a Mélytegeri szörnyeteg a Carolco/TriStartól jött ’89 januárjában, a Leviathant az MGM vetítette két hónappal később vászonra. Számunkra külön érdekesség, hogy az előbbit egy héttel az amerikai premier előtt már bemutatták itthon (legalábbis imdb szerint, én már nem igazán emlékszem az ilyetén részletekre, szóval ha kamu, jöhet a fejemre a hamu). Sajnos a Leviathan soha, semmilyen formában nem futott be kis hazánkba, a mai napig sem, ha valaki hozzá szeretne jutni, külföldről kénytelen berendelni, mint ahogy én is tettem; viszont az itthon is futó MGM csatornával már lehet rá esély valamikor, az más kérdés, hogy az ott jellemző, minden – filmből – ugyanazon – hangok – szólnak, roppant gyenge minőségű szinkronokat megelégelők többsége már talán nem is kapcsol oda (vagy de, én biztos nem).