Kicsit csalást azt a jelzőt használni a filmre, hogy furcsa, de mégis nagyon igaz rá. Bár valamennyire untatott, de a végén azért ütött egy olyat, ami miatt összességében nem tudom leszólni Elle Fanning új filmjét.
A főszereplője egy tinilány, aki be akar kerülni a Teen Spiritbe, a kivételesen az ő környékén is meghallgatásokat tartó énekes tehetségeket kutató reality-be. És ez mindenféle rózsaszín váz nélkül kerül bemutatásra. Az élete sem napfény és ragyogás, és bizony a műsor sem, viszont nem onnan közelítették meg a bemutatását, hogy negatívan beszélnek az ilyen valóságshowkról. Sőt, igazából nem is ez a lényege.
Elég gyorsan előkerül, hogy a lány életében levő csalódások feldolgozásáról szól. Az apja még fiatalon elhagyta a családot, és azóta ez nyomja az anyja és hát az ő vállát. Erről szól a karaktere, visszatartja ez a csalódás, vagyis gyerekkori trauma. Ide érkezik egy lecsúszott, öreg operaénekes, aki az éneklésre kezdi felkészíteni, és nem mellesleg szemkiszúrósan az új apafigura, aki nem csak a dalokban segít a lánynak. Igazából nem akarom annyira ellőni az érzelmi csúcspontot, ami nézhetőbe lökte a Teen Spiritet. “Láttuk már”-sztori, de nem pont így, mint itt.
A megvalósítás ilyen drámai indie filmes, nem kisikálva jól bevilágítva kerül bemutatásra, hanem teljesen “valóságosra” húzva mindent. Ennek ellenére igazán ajánlani nem tudom. Durva, hogy a jelenleg a Handmaid’s Tale-ben játszó Max Minghella egy forgatókönyv kredittel a hóna alatt nem csak új írási lehetőséget, de még a rendezésre is simán bizalmat kapott.
“viszont nem onnan közelítették meg a bemutatását, hogy negatívan beszélnek az ilyen valóságshowkról”
kár
“Elég gyorsan előkerül, hogy a lány életében levő csalódások feldolgozásáról szól.”
kár