Hosszan nem is tudnék, mert esküszöm fogalmam sincs, hogy mi volt ez a film. Azt hittem, hogy valami kis indie dramedy lesz Gillian Jacobs-szal, ami néha megmosolyogtat, de azért semmi extra, erre a forgatókönyv annyira nem ment sehova, hogy még a minimumot sem tudta szállítani az I Used to Go Here.
Oké, ha fegyvert tartanátok a fejemhez, akkor össze tudnám foglalni az üzenetét, olyan jelentőségteljesen utal rá a főszereplő a végén, de akkor is, a semmibe ment… ez a 80 perc. Legalább nem volt hosszú. Konkrétabban is egy sorozatrésznek érződött, csak a 45 percet kihúzták 80-ra.
A történetben egy nő élete és karrierje mélyponton van épp. A barátai már gyerekeket potyogtatnak rég, erre őt 35 évesen elhagyja a vőlegénye. És még a könyvét sem fogadja túl jól a világ. Be is akarna gubózni, a régi sulijába megy előadást tartani, és ott lenne az alkalom, hogy elmerüljön az ismert dolgok és emberek tengerébe, de igazából emellett sem köteleződik el a film.
A karakterei csak úgy vannak, mert “ilyenek kellenek egy indie filmbe”, nem pedig érdekesek magukban is akár. Minden olyan, mintha egy listát pipálgatna valaki, dobálná a hozzávalókat, aztán csak “mágikusan” minden jó irányba megy végig. A régi egyetemi házában most lakó fiatalok befogadják a kalandjaikba, és igen, értem, hogy milyen párhuzamhoz vezet a végére, de közben mégis halál unalmas.
Semmi érzés nincs mögötte, nagyon furcsa volt az egész. Hívjam inkább vázlatnak?