A Fable család, avagy Steven Spielberg nosztalgikus múltidézése, amiben tényleg nekimegy a gyerekkora feldolgozásának. Hogy nézőként ez mennyire fekszik, az már más kérdés? Az #oscarhet-en történő pótlásokban azért vettem előre, mert könnyedebbnek tűnt az eddig kihagyott filmek közül, ami igaz is, egyáltalán nem karcolt, de azért bőven nézhető volt.
A történet sima dráma, egy fiú felnövéstörténete, aki az első mozizását sokként éli meg, és ennek feldolgozása közben beleszeret a filmkészítésbe, elkezd super8-ra forgatni. Aztán idővel az anyja elhagyja az apját. Elnézés, ha ez meglepetés bárkinek, mert semmit nem tud Spielberg gyerekkoráról. Mondjuk a mikéntet nem teszem hozzá.
Igazából nekem az furcsa, hogy vajon erre így konkrétan mi szükség volt. Oké, a filmek szeretetét átadta, és az a része tetszett a The Fabelmansnek, ahogy a kis Spi Sammy egyre jobban belejött a rendezésbe, a haverokkal hülyülésből lépett felfelé tudásban, hogy a középiskolát záró rövidfilmjében és az utána levő jelenetben kiemelődjön a mozgókép ereje. Ellenben a családi dráma ebben a formában egyszerűen unalmas volt.
Értem, hogy miért így csinálta itt Spielberg, de pár hónapja néztem újra a Catch Me If You Can-t, és abban is ott a lenyomat a “mit akart a szerző” értelmezéshez, az anya elhagyja a főszereplő apját, aki meg mintha direkt nem akarna tudni dolgokról. Csak közben minden más is jó, izgalmas. Itt nem így volt, bár a rossz jelzőt sem tudnám persze rásütni.
Azért profi Spielberg mű az egész, gördül előre a történet, ami még az összes nosztalgikus és kötelező kitérő mellett is nézeti magát, de inkább csak olyan érdekesebb volt most konkrétan nézni a rendező fő témáit, nem pedig ütős. Viszont ha már rendezés, akkor lehet ilyen volt az anyja, de Michelle Williams iszonyat merevnek, és néhol túljátszottnak tűnt.
Nyilván hozzá kell tennem még, hogy azért itt is sok a hozzáköltés, nem teljesen életrajzi film a Fabelmans, de ez van a legközelebb hozzá. Egy biztos, a legszerzőibb műve egyben a legkevésbé közönségbarát is, olyan mintha sok pénzből magának csinálta volna csak.
Már rég pörgött de az első 30-40 perc volt a legjobb. Aztán fokozatosan elvesztettem az érdeklődésem. Persze egyszer elment de nem hiszem hogy bármikor újranézem. (Catch Me If You Can meg örök fav.)
Olyan, mintha sok pénzből nekem is csinálta volna.
Pusztán mert jó érzés volt látni egy felnövéstörténetet attól (és arról), akivel felnőttem (1975-ös vagyok).
Ja és Oscart Judd Hirsch-nek azért a néhány percért!
Kicsit az volt az érzésem, hogy ha nem ismered a kontextust, akkor nem működne. Ha ez egy Alan Smithee-film lenne egy fiktív sztorival, teljes érdektelenségbe fulladna, mert nem működnének azok az érzelmi csúcspontok amiket a rendező szándékozott. Attól tud működni, hogy az agyad valamely hátsó, eldugott zugában megszólal a reklámfigura minden jelenetet követően, hogy “…és így született a Chocapic… helyett az ET, a Cápa, a Jurassic Park, stb.” Hasonló módon mint a Volt egyszer egy Hollywoodnál, ahol szerintem Tarantino túl kényelmesen a néző háttértudására bízta a sztorielemek egy részét (bár Spielberg nem a cselekmény kibontását, hanem azok dramaturgiai hatását testálta a nézőre), és ha nem tudod, hogy ki miért, merre, egy csomó jelenet – és ezzel együtt a film összességében – egyszerűen nem működik.
David Lynch szerepeltetése viszont zseniális volt, kb. el is lopta a show-t nálam (mondjuk a Louie-sorozatban is ugyanezt a figurát hozta, de az is pazar volt), ami így, a film összességét tekintve árulkodó. Nem rossz a film egyáltalán, de sajnos pont beleillik az “egynek elment” Spielberg-film kategóriába, amiből feltűnően sok született az elmúlt, kb. 20 évben tőle.
Nem tudom, talán azért mert rövid időn belül lecsúszott a white noise, armageddon time és ez, de valahogy mind a három értelmetlen volt számomra.
Tök jó, életképek egy családból, csak rendkívül öncélú és sehová nem vezető volt mind a három mű.
Értem én, hogy személyes meg minden, de azért egy film élménynek kellene szolgálnia valami plusszal is, hogy élvezhető legyen.
Nekem mind a három nagy csalódás volt+a hosszukat is indokolatlannak éreztem.
Én jól szórakoztam a filmen, de igazából az utolsó pár perc tetszett igazán.
H
ááát…a Michel Williams egyszerüen fantasztikus volt..a Zene /J.Wiliams a szokásos ..zseniális…/..de kb..ennyi..
A Michelle Williams melyik filmjében nem merev és túljátszott? Pont miatta halogatom a film megnézésèt, sajna ez a megjegyzés nagyon betalált nálam, mert konkrètan ezt érzem a Manchester by the sea óta, amikor majd megfeszült, hogy túljátsza az Affleck gyereket amikor újra összefutnak az utcàn. Máskor meg kb. annyi érzelmet közvetít a jàtéka, amennyit a fentebb kép is bemutat. Szinte azt èrzem human ezért választotta… persze biztos csak bele akarom làtni, nincs igazam.
Mennyire központi alak a filmben a karaktere? Sokat szerepelteti Spielberg?
Elég sokat szerepelt, de a film mentségére szóljon, hogy színésztársai pont annyival oldották fel a merevséget, amennyit Williams erőltetett bele:D szóval őt leszámítva elég jó volt a cast.
Filmkészítéses fortélyok iszonyat vitték előre a sztorit, totál elvarázsolt az első harmada, aztán átment Spielberges álomból átlagos családi drámába. Ha meg hozzáteszem a saját múltamat, akkor gondolhatom azt, hogy nekem is csinálta, mert nem mindenki tudja milyen [szar] átélni az “elvált szülők gyereke” szerepet és hogy ez a kényszerített élethelyzet milyen embert is faraghat az egyénből. Szóval innen nézve nekem a drámai része sem volt unalmas, értem, hogy miért tette bele, mi szükség volt rá, csak abban nem vagyok biztos, hogy tett-e hozzá bármilyen átlag nézői szempontból. Ha meg csak a filmkészítés csínját-bínját mutatja be, nem biztos, hogy kitett volna egy egész nagyfilmet.
pardon, kimaradt, hogy “bármilyen pluszt*”
Én nagyon szerettem. A vége kicsit nekem is túlhúzott volt, és érzem, látom, hogy sokaknak miért fölösleges, hogy kevésbé működne a kontextus nélkül, de teljesen bevont érzelmileg, főleg az első felében. Pedig nem is váltak el a szüleim meg semmi, de ahogy a “kis Spielberg” összerakja, hogy mi történik a családjában, az a jelenet jó sok időre az agyamba égett, éreztem a fájdalmát, a meglepettségét, mindent, és aztán jöttek a még komplexebb, szövevényes konfliktusok… Spielberg számomra még mindig tud mesélni.