Challengers

A Dűne 2 óta kimaradt nálam a mozizás (még egy Godzilla vs Kong filmre engem ugyan rá nem vett volna senki, a Szellemirtók plakátján pedig Bill Murray feje meggyőzött róla, hogy itthon se nézzem meg), aztán most „nyárindító” címszóval így tavasz közepén egy nap lenyomtam a Polgárháborút és a Challengers-t is. Előbbiről human már írt pár napja és 2016-ban is, utóbbit pedig megnyertem most tőle, mert általános iskola óta PTSD-je van, legyen szó bármilyen labdajátékról.

Nade, hogy sikerült a Challengers, avagy „tudod a film, amiben Zendaya-t partiba vágja az a két srác”?

A történet szerint a roppantul ígéretes, feltörekvő teniszjátékos, Tashi Duncan (Zendaya) két jó barát, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) rajongását is elnyeri egy közös versenyükön. A két srác elkezd versengeni a kegyeiért, az éjszaka javarészét pedig végül hármasban töltik. Évekkel később arra eszmélünk, hogy Tashi már szintén Donaldson néven, Art feleségeként a srác edzője, ugyanis a saját karriere egy csúnya lábsérülés után derékba tört. Art pályafutása is eléggé döcögős éppen, valamit villantani kéne, hogy beválogassák a US Open-be, úgyhogy elindul egy kisebb versenyen is… ahol egykori barátjával, Patrick-kel kerül szembe. A múltbéli sérelmek meg érzelmek egyaránt felszínre kerülnek, miközben mind a három fél titkolt és kevésbé titkolt céljai és vágyai is küzdenek egymással…

A rendező a Szólíts a nevedenért is felelős olasz Luca Guadagnino, aki ezúttal is a főszereplők közötti dinamikára helyezte a hangsúlyt. A kémia szerintem remekül működött közöttük, viszont ami tényleg a hátán viszi a filmet, az a teniszlabda módjára történő ide-oda pattogás a nézőpontok között. Az „Ú most épp amúgy totál igaza van X-nek” típusú képsorok után azonnal egy „várjunk, X egy rohadék és talán inkább Y a jó arc?” kaliberű jelenetbe ugrunk át… az egész film során. Még a legvégső 1v1-et eldöntő „tie-breaker” meccs során is váltakozik bennünk, hogy épp kinek is szurkolunk vagy ki az, akit legszívesebben átdobnánk a hálón. A karakterek végig egymás arcában vannak (szó szerint), elképesztően sok, szűk térben játszódó jelenettel próbálják még a karakterek közötti mindenféle feszültséget erősíteni, legyen az szexuális vagy érzelmi töltetű. (Más kérdés, hogy a film, habár „szexi” és túlfűtött, de ez javarészt megmarad a „teaselgetés” szintjén, szóval a Z-generációsoknak sem kell aggódnia a túl sok – klasszikus értelembe véve igazából 0 – szexjelenet miatt.)

A cselekményvezetés is valamennyire ezt szolgálja egyébként, nem-lineáris narratívával operál a film, úgyhogy az ide-oda ugrálást az idősíkok között is megtapasztaljuk jó sokszor, kifejezetten ügyesen adagolva a múlt és a jelen történéseit. Jókor, jó helyeken történik ugrás, ami ugye a már említett „feje tetejére állítjuk X karakter megítélését a nézőben” váltásoknak is eléggé szépen megágyaz. A script egyébként nálam más fronton is működött, jópofa kis apróságokat vittek bele a két srác játékának elkülönítése (ki hogyan szervál pl.) vagy Tashi manipulációja szempontjából. A tengerpartos jelenet fiatalkorukban, ahol kvázi szirénként csábítja el a két srácot egy életre elég jól összefoglalja, hogy a három karakter közül ki hogyan is gondolkozik a teniszről, életről, célokról.

Tudom, hogy már tűkön ülve várjátok a „HOL A DE” részt, úgyhogy akkor lecsapom végre ezt a labdát (hehh). A zenét Trent Reznor és Atticus Ross ikonikus duója szállítja, akik ezúttal egy technósabb, olykor goásabb vonalat képviseltek. Piszkosul illik a filmhez és most a kritika írása alatt is ez szól… de bizonyos jelenetek alatt a hangerő, illetve egyáltalán a jelenet jellege/érzelmi töltete és a zene összeegyeztetése olykor egyszerűen borzasztó. Mondhatni rettenetes. A másik ami zavart, hogy habár kifejezetten bravúros képi megoldásokkal játszik a film a tenisz meccsek alatt (az a kamera néha a hálónál, néha a labdán, néha a két szereplő POV-jéből cikáz ide-oda), de ezeket a lassításokat, legyen szó a mennyiségükről vagy a minőségükről, még urunk-megmentőnk Zack Snyder is megirigyelte volna. (Engem pl. konkrétan kiragadt már a legvégső összecsapás során, hogy fél percig nézem mindkét srác lábán a csöpögő izzadtságot.)

És akkor talán a legnagyobb „DE” az nem is „DE”, hanem inkább ilyen „hmm hmm”. A két srác játéka ugyanis szerintem pazar, Zendaya viszont… nem is tudom. Jó az alakítása, ezt rögtön le is szögezném, csak szerintem 1., a FILMES karrierje 2., a filmet megelőző, a hölgy játékát egekig magasztoló kommentek szempontjából keltett bennem némi hiányérzetet. Szerintem neki most nagyon kellett volna egy elképesztően erős, de legfőképp MÁS alakítás, mint amit eddig megszoktunk tőle. Nagyvásznon ugyebár a Dűne 2 óta is olvasni számtalan ilyen kommentet, hogy kb. végig egy arcot hozott és Csalamádé Timóttal szinte semmi kémiájuk nem volt (szerintem utóbbi azért már túlzás), de a Pókember trilógiában és a Malcolm és Marie-ben is sokszor ugyanazzal a sztoikusnak ható, „savanyű” arckifejezéssel játszik, mint amivel itt is (sőt még talán a Legnagyobb showman-ből is ilyesmi rémlik). És ami sokaknak már nem elég, főleg így sokadjára.

Persze ellenérvként jöhet, hogy 2x Emmy-díjas a hölgy az Eufóriáért, de ott meg ahogy hallom, eléggé alá dolgoztak az írók (nekem spec gőzöm sincs ez mennyire igaz, egy rész után kaszáltam, láttam én azt hihetőbb formában tíz évvel korábban, csak ott Skins-nek hívták). Valamint a kérdés továbbra is az, hogy a mozis karrierjében ő mennyire tud ténylegesen felemelkedni arra a szintre, amit a külföldi sajtó vagy az internet népének egyik tábora már réges régen megszavazott neki. Na, csak kinyögöm végre: erre a kérdésre szerintem a Challengers adhatott volna egy definit választ… de szerintem ez nem történt meg és filmes szempontból – nálam legalábbis – egyelőre továbbra is egy ígéret marad. Egy roppantul tehetséges, szerethető, karizmatikus… de ígéret. (Az anyuka szerepében meg aztán végképp nem volt hiteles vagy hihető, de igazából ez valamennyire betudható annak, hogy az az egész szál direkt a kontrasztra akart rámenni, szóval csak zárójelben gonoszkodtam már itt a végére…)

Pozitív hanggal szeretném zárni azért, mert tényleg egy kifejezetten jó, stílusos és eredeti filmről beszélünk, ami után hazafelé sétálva jókat lehet beszélgetni. Barátságok alakulásáról a közös szerelmet követően, a karrier és a magánélet megosztásáról és megfelelő egyensúlyozásáról vagy az álmok időben történő elengedéséről is remek gondolatokat vázol fel a film, miközben érzelmi fronton meg a három karakter között izzó kémia konkrétan lefolyik a vászonról.

Izzad mindenki rendesen ilyen vagy olyan szerepben, na… a végeredmény viszont semmiképp sem izzadságszagú.

(Plusz egy kicsit személyes meg napi feelgood ha human-nek belefér: a legutóbbi írásom itt egy keserédes megemlékezés volt a Mielőtt… trilógiáról, ami egy akkor nem túl fényes élethelyzetben íródott. Ezt a filmet most már a feleségemmel közösen néztem meg. Keep holding on folks.)