Hátfájás az 50/50 előtt: meghúztam, elaludtam. Hátfájás az 50/50 után: RÁK! Hát igen, kicsit hipochonder vagyok, de szerencsére nem nyakig merülök benne. Ja igen, a filmről kéne írni.

A történet ott kezdődik, hogy a fiatal srác, aki sosem cigizett és reggelente fut megtudja: rákos. Méghozzá egy sok szótagos fajtája van, ami nem jelent jót, hiszen minél több részből áll a szó, annál keményebb a rák. Legalábbis ezt vezetik le nekünk később. Rögtön kemoterápia és a többi, nem is ez a lényeg, hanem hogy miképp éli meg az egészet, és a barátai, csaja, családja miképp teszi ugyanezt.

Igazából én tudtam a végét, még csak nem is konkrét spoiler miatt, hanem a film elkészülte kapcsán, de nem azon múlik. A túléli vagy nem éli kérdés nélkül is üt a film. Nyilván nem árulom el, bár sok helyen láttam a két soros ismertetésben azt amiből tudni lehet. De mondom, ne dühöngjetek rajta sokat, és így is nézzétek meg.

Hatalmas érzelmi hullámvasút az egész, de mindeközben mindennapi is. Realista, csak nem a kőkemény gritty, dark fajta, hanem szerethető. Bár a betegség nyilván letöri a főszereplőt, de az egyik barátja elég különleges módon támogatja a bajban: kirángatja a depressziós burokból és pár hülye helyzetbe keveri. Végig ott van az a sötét teher, de vannak vidám pillanatai is a srácnak.

Őszintén szóval nekem csak a pszichiáteres szál nem tetszett. Konkrétan olyan érzés, mintha “nade olyasmi érzelmek nélkül nem lehet filmet kiadni!” szinten lett beletuszkolva a történetbe. Nem az, hogy terápiára jár, nem az, hogy belehabarodik az aranyos nőbe, az is előfordul, hanem a többi. Majd meglátjátok.

Mindehhez visszafogott rendezés, eléggé bevált megoldással dolgozik, és remek alakítások társulnak. Igazából nincs meglepetés a szereplőgárda teljesítményében, hiszen mind Joseph Gordon-Levitt, mind pedig Seth Rogen bizonyított már, hogy a kisebb szerepekben feltűnő profikat ne soroljam fel egyenként.

Fifti-fifti értékelés

A remek forgatókönyv és a színészek az átlagos betegséges filmek fölé emelik. 8/10 simán.