Az agyfilm. Itt nem találsz senkit, akivel együtt tudsz, vagy egyáltalán kéne érezned, viszont végig le tudja kötni a figyelmed. Már ha ki tudsz békülni a politikai szállal.

Röviden úgy foglalható össze az Ides of March, hogy az illúziók elvesztéséről szól. Az előválasztási kampány egyik állomását mutatja be a film a Demokraták oldalán. Leegyszerűsítve tulajdonképpen itt dől el, hogy a párt kit jelöl Amerikai elnöknek. Az egyikőjüknek reménnyel teli követői vannak, és hangzatosan beszél a szebb jövőről, a másik pedig csak a klasszikus lemezt játssza. Természetesen a pozitívabb jelölt oldalán kapjuk az illúziók lerombolását, hiszen a zseniális sajtófőnöke szépen lassan rá kell döbbenjen, hogy a hatalomért kompromisszumokat kell hozni. Nagyon fájdalmasakat néhol. A jobb célokkal rendelkező jusson hatalomra bármi áron, vagy bukjon bele nem is olyan kicsinyes dolgokba. Igazából a történetről nem véletlenül fogalmazok ilyen homályosan, mert hát szokás szerint nem akarok ellőni sok mindent. Főleg, hogy ez a film úgy érdekes, ahogy a szemünk előtt kibontakozik. Pont ezért nem lesz kötelezően újranézendő sem soha. Nincs mihez vagy kihez kötődni, ahogy már említettem.

Nekem úgy tűnik, hogy Clooney egyre jobb rendező. Nyugisan bomlik ki a film, hidegen mutatja be, hogy neki sincsenek illúziói, hiába politizál eléggé aktívan. És hát a másik nagyágyú mellette Ryan Gosling, aki egy kicsit kiszínezi a karakterét a pszichopata tekintetével. Egy világ omlik össze benne, mégsem az ilyen témákban tipikus teljes naivitás sugárzik belőle már az elején sem. Egyszerűen csak hinni akart.

Őszintén szóval az érzelemmentesség mellett egy nagyobb baj van: Evan Rachel Wood. Szép a nő, nem vitás, na viszont neki kéne hozni valami tényleges fiatalos butaságot (20 éves gyakornokot alakít), viszont ez nem sikerül. Nem húzza le a filmet, csak hát ő kéne egy kis életet leheljen az egészbe.

A hatalom árnyékában értékelés

Összességében valahol 7/10 magasságában lőném be. Viszont csont nélkül néztem végig, az sem vitás.