Ott kezdeném, hogy ez egy jó film. Olyan mértani az egész, hogy csak nézel. Stimmelnek az arányok, jó helyen van minden drámai fordulat, szinte beszippant, de mégsem. Erről pont a tökéletes kiszámítottsága tehet.

A film a király beszédéről szól, gondolom meglepő módon. Pontosabban VI. György királyról, aki legyőzi a dadogását, pont mikorra szükség van rá. Eleinte láthatjuk, ahogy küszködik a nyilvános beszéddel, de a II. világháború kitörésekor muszáj erőteljesen, vezetőként beszélnie a rádióban. Leegyszerűsítettem az egészet, hiszen a trónra kerülése is látható, és mindemellett a családon belüli konfliktusai is.

A színészekről sem lehet rosszat mondani. Bár mióta láttam Helena Bonham Cartert Craignél, azóta tudom, hogy ez csak a tipikus volt tőle, magát hozta. Mondjuk a sok eddigi filmje alapján is eljuthattam volna ehhez a következtetéshez. Viszont a többiek, főleg a beszédterapeuta szerepében lubickoló Geoffrey Rush tényleg-tényleg jó. A főszereplő Colin Firth pedig remekül hozta a küszködést, a szenvedést, szinte érezted, hogy mennyire frusztrálja a beszédképtelensége.

Ide most lehetne venni a fényképezést és a rendezést meg a többit, de mindre a jó jelző illik, semmi sem ragad meg igazán az egyenletből. Na jó, talán a baromi sok közelről és nagylátóval vett arc, de azt a beállítást nem kedvelem, főleg ha kicsit túl van használva, mert nem hatalmas beszélő fejeket akarok látni.

Egyáltalán nem azt akartam mondani, hogy unalmas a film, az utolsó 20 perc meg aztán végképp tetszett, de kötve hiszem, hogy valaha is újranézném.