Dylan életrajzi filmjében nincs Bob Dylan nevű (ha már itt tartunk, sem Robert Allan Zimmermann nevű) szereplő, a filmben egyáltalán nem is hangzik el ez a név (a kissé szájbarágós magyar alcímet leszámítva). Dylan valójában ott sincs. Persze, a leginkább kaleidoszkópszerű filmben végig Bob Dylan-dalok szólnak, eredetiben, vagy valamelyik színész előadásában. Nincs egyenletes történetvezetés, sem egységes stílus, csak jelenetek vannak, képek, zene, és hat színész, akikről persze mi tudjuk, hogy valójában mind Bob Dylant játsszák. Ettől még persze lehetne valami zavaros művészmozi, de Todd Haynes meg tudta rendezni úgy, hogy egy pillanatig sem az, hanem lenyűgöző film.

Eléggé lehetetlen, de megpróbálom elmesélni azért. Hat ember történetét látjuk, azaz inkább jeleneteket az életükből mindenféle időbeli következetesség nélkül. A történeteikben pedig néha egészen egyértelműen, máskor pedig csak rejtett utalások formájában végig Bob Dylan életének valamelyik korszakát, jelentősebb eseményét vagy szereplőjét ismerhetjük fel.

Woody, a tizenéves fekete csavargógyerek (Marcus Carl Franklin) élete a blues, tehervonatokon utazik a gitárjával, és meglátogatja a halálos ágyán fekvő példaképét, Woody Guthrie-t. (Dylan például, a valóságban, ugyanígy meglátogatta Guthrie-t a kórházban). Aztán van egy zaklatott tekintetű ifjú költő (Ben Whishaw), aki a bíróságon saját neveként az Arthur Rimbaud nevet adja meg (Dylanről tudjuk, hogy szereti Rimbaud-t, másrészt ő maga is egy költő nevéből nyúlta a sajátját). A harmadik szál Jack Rollins nevű folkzenész fiatalemberről szól (Christian Bale), aki egy ideig lelkesen protestál, később pedig egyik percről a másikra szakít a folkkal, a világmegváltással és az elhivatott folkénekes csajjal is (ő a valóságban Joan Baez volt, a filmben máshogy hívják és Julianne Moore játssza). De olyannyira, hogy képes elektromos gitárral fellépni egy folkfesztiválon, a rajongók persze teljesen kiborulnak, egy koncerten a közönség Júdásnak nevezi (ez történt, 1966, Manchester Free Trade Hall), néhány évtizeddel később pedig Jack Rollins megtér, gospelt énekel és bibliaórákat ad, amely korszakon Dylan is szerencsésen túlesett.

Valahol máshol eközben Robbie, a színész (Heath Ledger) megnősül, gyerekei lesznek, majd házassági krízise, felteszem, ez a rész Dylan Sara Lownds-sal kötött házasságát hivatott bemutatni. Bár Sara a valóságban egy amerikai modellcsaj volt (Playboy-nyuszi), a filmbeli feleség pedig francia és absztrakt festőművész, gondolom, a házasságban adódó nézeteltéréseken ez sokat nem változtat. A film legdurvább alakítása Cate Blanchett, aki a Jude Quinn nevű amfetaminfüggő, meglehetősen androgün és a félreértettségtől szenvedő zenészt játssza nyilvánvalóan hetvenes évekbeli környezetben. Jude, akárcsak annak idején Bob Dylan, összeveszik a BBC riporterével, Allen Ginsberggel haverkodik, és találkozik a Beatles-szel, amely utóbbi jelenet nagyon vicces Beatles-utalással végződik. Cate Blanchett zseniális, megérdemelte az Oscar jelölést ezért az alakításért, ahogy kinéz a kamerába (ránk), az egyszerűen elképesztő. És van még egy hatodik, western-szál, amelyben Richard Gere alakítja a közismert westernhőst, Billy-t, a Kölyköt, ami azért érdekes, mert Dylan szerepelt a Pat Garrett and Billy the Kid c. westernfilmben, valamint ő írta a filmzenét is (többek között a Knockin’ on heaven’s door című dalt.)

A Dylan élettörténetéből vett sztorikon kívül rengeteg rejtett utalás van a filmben, amelyeket csak rajongók fognak felismerni, biztos, hogy én sem vettem észre felét sem. Például néha csak úgy keresztülmászik a képernyőn egy nagy pók: gondolom, Dylan Tarantula című regényére kell gondolni. És a legkülönfélébb helyzetekben a szereplők közötti párbeszédekben mindenhol Dylan-dalszövegek sorai vannak elrejtve.

Valahogy így kell elképzelni a filmet: összefonódva, sorrendiséget nélkülözve látjuk a hat szereplő történetét, akik néha Bob Dylan-számokat adnak elő, néha pedig konkrét jeleneteket játszanak el Dylan életéből, bár egyik sem ő. Néha fekete-fehér a film, néha színes; időnként a hatvanas, hetvenes években játszódik, máskor kicsit vadnyugati, esetleg egészen szürreális, semmiféle stílusok közötti határt nem tisztel. Ahogy Billy The Kid találóan megjegyzi: „mintha egy szobába tennéd be a tegnapot, a mát és a holnapot”. Akárcsak a Bob Dylan nevű zenész, aki volt csavargófiú (persze nem, később kiderült róla, hogy rendes középosztálybeli kertvárosi gyerek), volt politikailag elkötelezett folkzenész (aminek olyan hirtelen fordított hátat, hogy azok a rajongók szerintem azóta sem heverték ki), belekóstolt a legtöbb zenei stílusba, ami azt illeti, a legtöbb művészeti ágba (időnként rajzol és állítólag irodalmi Nobel-díjra is jelölték már), meg néhány világnézetbe (kb a zsidóságtól a bibliakörön át a drogokig, beleértve politikai jobb és baloldalt). Bár a kritikusok és a közönség néhány krízistől eltekintve mindig szerette Dylant, mindig nehezen viselték, hogy a végletekig ellenáll a kategorizálásnak: csomó interjúban faggatják arról, hogy akkor most igazából melyik is ő, melyik valójában az ő zenéje, és igazából miben hisz. A filmből kiderül, hogy ez nem derül ki.

Lenyűgöző film, szokatlan stílusváltásokkal, időnként követhetetlen történetvezetéssel, gyönyörű képekkel, elképesztő színészi alakításokkal és természetesen mindvégig remek zenével, amelyek miatt 10/10 pontot adok rá merészen. Azok ne nézzék meg a filmet, akik ragaszkodnak hozzá, hogy egy film legyen mindig pontosan érthető és követhető. És persze, fogalmam sincs, milyen élményt nyújt olyanoknak, akik velem ellentétben sosem voltak Bob Dylan-rajongók, de el tudom képzelni, hogy még úgy is elég jó.