Az év nagyszabású vígjátéka, aminek Judd Apatow (Knocked-Up) volt az egyik producere, és Nicholas Stoller (Forgetting Sarah Marshall) rendezte, na meg írta közösen a főszereplő Billy Eichnerrel. És félig jó?

Hogy a pozitívumokkal kezdjem, ez a leghagyományosabb romantikus komédiák módjára állt a két férfi szerelméhez itt, de tényleg a 80-as 90-es évek műveihez visszanyúlva néha. Két látszólag nem összeillő és bezárkózott ember szépen lassan közelít egymáshoz, megnyílnak, és a nehézségeket legyűrik a szerelemért. Mindezt korrekt fényképezéssel, és félig remek alakításokkal, ez alatt azt értve, hogy Luke Macfarlane jó volt.

Az a rosszabb hír, hogy minden más katasztrófa a filmben, Egyrészt Apatow neve még producerként is garancia volt arra, hogy a Bros túl hosszú legyen. A hegyibeszéd hangulat pedig Eichnernek köszönhető szerintem. Iszonyat kioktató a film sokszor, ahelyett, hogy természetes lenne, ami talán még segítene is Az Ügynek, hiszen esendő emberek csak szeretetben akarnak élni az teljesen érthető és átérezhető talán mindenki számára.

Vicces, mert a párkapcsolat részén képes visszafogni magát a mű, de azon kívül meg elszabadul és önismétlőn kiabál a nézőre. Ezen nem segített, hogy Eichner már a bemutató előtt szólt, hogy aki középen vagy esetleg valamennyire jobboldalon van, netalántán Trumpra szavazott, az meg se próbálja megnézni a filmjét. De ha meg csak balosoknak szánta, akkor miért erőltette túl az “oktatást”. Így a film fele amolyan dühöngő lett, ahova Billy Eichner kiöntötte a frusztrációit. A pénztáraknál meg hatalmas bukta.