Darren Aronofsky-t is elérte az idősödőket néha sújtó kor: a nosztalgia. A Rajtakapva nézése közben olyan érzés kapott el, hogy a rendező csak emléket akar állítani a 90-es évek New Yorkjának, és e köré hozott össze egy filmet. Bár Aronofsky-nak nem sikerül annyira, mint egy bizonyos Tarantino nevűnek Los Angeles-szel nemrég, de azért bőven az élvezhető oldalon landolt a végeredmény.
A történet egy a baseball álmairól fiatalon lecsúszott férfi körül bonyolódik, aki New Yorkba költözve bárosként tengeti mindennapjait, az iszonyat szexi mentős barátnőjével kavarva (18+ a film), folyamatos alkohol mámorban. Az eseményeket a punk szomszédjának elutazása indítja meg, aki rá bízza a macskáját, aztán elhúz Angliába. Nem sokkal később két bűnöző keresi a távozót, de a főszereplő nem ad ki nekik semmi információt, azért szinte agyonverik, és hát azon események középpontjába kerül, amit a punk indított be a repülése előtt.
Bizonyos szempontból megértem, hogy miért került elő már a trailerek közben a Guy Ritchie-hez való hasonlítgatás, hiszen az alvilág vs. a nem odaillő srác kalandjai, de hiába vannak fordulatok, kell előkeríteni egy valag pénz, valahogy mégis egyszerűbb a Lock Stock és Snatch filmeknél, hagyományosabb, sötétebb bűnügyi drámába torkollik, és előtte sem annyira könnyed, mint az említettek, bár akad pár vicces beszólás és pillanat. Mindezek mellett azért bőven szórakoztató.
A Caught Stealinget igazából pont az emeli ki az átlagból, amit ez elején emlegettem, miszerint a város egy korszakának a nosztalgiája teljesen átjön, miközben deli-ken át vagy tűzlétrákon menekül a főhős a téglából épült házak árnyékában, és minden gyönyörű nyári aranyfényben úszik, a kamera pedig hátra mer lépni, többet mutatni a környezetből (az egyik menekülős jelenetet itt elemzik). A megvalósítás sajnos digitális rögzítéssel történt, néha ezt érezni, de a fényképezésben Aronofsky bevált operatőre, Matthew Libatique mindent megtett a nosztalgikus cél elérésére.
Ehhez szinte már csak Austin Butler karizmája kellett tényleg, aki a mélyvízbe sodródó férfit alakítja, és jól megy neki az ártatlanság meg az önmaracangolás. De igazából az egész szereplőgárda remek, komolyan, az összes mellékszereplő kajálja a jelenetét, de Zoë Kravitz szexisége mellett tényleg csak azt tudom még kiemelni, hogy Regina King mennyire erős ellenpontja Butlernek, simán dob a filmen ő is.
A sok kerítés után valójában miről szól a Caught Stealing, mik miatt nem instant klasszikus, hiába lenne meg az alapanyag benne hozzá? Ránézésre azt mondanám, hogy az alkoholizmusról akart volna mondani valamit, és látom amint körbeér ez szál, de közben valahogy mégsem működik a hasonlat, ahogy a megvilágosodás sem. Ennek kapcsán vált váratlanul túl komolyba is a film, gondolom érzékeltetni akarja a trauma eseményt a néző felé, de közben mégis nagyon furcsa a felvezetése a durvulásnak. Érdekes, hogy rövid időn belül két filmnél is pont ebbe a fennakadásba futok, de az Eenie Meanie-nél azért Aronofsky nyilván jobban boldogul a kötéltánccal.
Lehet csak az a baj, hogy a trauma után is vannak még könnyed, viccesen eltúlzott pillanatok? De persze ha mélyre merült volna a drámába és depresszióba a rendező, ami még illett is volna az eddigi munkásságához, az szembe ment volna a nosztalgikus céljaival. A fő száltól hátralépve lehet New York is ilyen volt, váratlanul durva, hogy másnap már ismét érezd a közösséget és a vibeot.
Bár alapból nem akartam még egyszer ezen lovagolni a patreon és a boxoffice említés után, de a moziból kijőve többször eszembe jutott, hogy ennyire félrement reklámkampányt rég láttam, mint amit ide kerített a Sony. Szinte csak az akciót emelték ki, pedig a Once Upon a Time in Hollywoodhoz hasonlóan a hangulatot kellett volna. Ez nem Guy Ritchie másolat volt, szemben azzal ahogy árulták a marketingesek. Aki egy nem tökéletes, de néhol fordulatos felnőtt bűnügyi filmre vágyik, annak mindenképp javaslom.
Tipikusan azt az esetet érzem benne, hogy még emlegetve lesz a szokásos “ez miért nem volt siker”-es módon az évek során. Lehet úgy tűnik túléltettem egy kb. 7/10 körüli filmet, de ilyen szempontból is idézi a 90-es éveket, amikor rengeteg hasonlóan jó, de nem kiemelkedő szórakoztató darabbal volt tele a mozi a nagyobb IP-k mellett (akkor még nem volt képregényfilm dömping ugye). Nézőként nem csak New York múltjára, de a moziéra is lehet nosztalgiázni.
