Bár a horror franchise főszereplője a halál volt, aki nem passzolta le a melót, de mivel régi színész is visszatért (sajnos utoljára), és a Final Destination nem egy Scream az adott nevekkel, így simán legacyuelnek sorolnám ezt a sok évvel később érkezett folytatást. Ami egyben reboot is. Utóbbi tipp részemről, hiszen akkora siker volt a mozikban a filmnek, hogy elképzelhetetlennek tartom a folytatás elmaradását. Na de elég ennyi körítés.
A Final Destination filmek felépítése ugye annyi, hogy az elején valami tömeges halálesetről látomása van az aktuális rész főszereplőjének, abból felriadva a tudásával megment másokat, de a halál mindenki után ered behajtani a számlát. Vagyis hát elvinni a lelkeket akik így túlélték a halálukat. Mindezt ötletes, véletlennek látszó láncreakciós gyilkosságokkal viszi végig. Függöny. Itt sincs másképp, viszont egy érdekes fordulattal végül csak össze tudták kötni az eddigi filmekkel is a Bloodlinest, és szerencsére nem a kifordítós és meta vonalba vitték el. Vagyis ez most konkrétan jobban kapcsolódott az előzményekhez, mint például a harmadik rész, amit közben újranéztem. De igazából, és most ugranék egy nagyot, nem a történet a lényeg. Sosem az volt.
Nem fontos, hogy most a múltban van a látomás és az unoka is megkapja ugyanazt, amit a nagyi, ezért kezd el nyomozni, és bontakozik ki a film. Lehetne benne valami generációs akármi, de igazából belemagyarázásnak érzem. A filmnek egy közepes körítés bőven elég, ha a kreativitás máshol tombol. Itt sincs másképp, a párbeszédek iszonyat gyengék, két brutális haláleset után még mindig van, aki “áh ez semmi, inkább zen” módon áll hozzá és a többi. Konkrétan a főszereplő faterjára gondoltam az előbb, aki nekem a legjobb poénforrás lett a filozófiájával. Viszont…
A Final Destination Bloodlines iszonyat kreatív halálokkal jön. Míg az első két filmnek az újdonság lehetett a varázsa és az akkori kor költségvetése a korlátja, a harmadik ugye a borzasztó CGI-jal erősített, addig itt bizony a gyilkosságokban van minden, és azokban voltak iszonyat ügyesek a készítők. Az összes halálesetet… ha nem is jó, de szórakoztató volt nézni, az ügyesen felébresztett kíváncsiság és borzongás végighajtott rajtuk.
A Bloodlines után újranéztem a 2. és 3. részt, és persze az autópályás a kettesben brutálisan jó, de utána a számla behajtása a Halál által sokkal egyszerűbb a régi filmekben, mint itt. Viszont ez nem azt jelenti, hogy túlbonyolították volna a Bloodlines gyilkosságait, hanem jobban építették fel a feszültséget, dobták be a red herringeket, hogy utána még a lecsapás is erősebb legyen, mint az említett 2. és 3. részben. Mindig amikor a történetre váltottak, az kicsit unalmas volt, de aztán újra meg újra meg tudtak lepni a tényleg kreatív részekkel.
Nyilván nem egy tökéletes film a végeredmény, de nincs kedvem a színészeken lovagolni vagy ilyesmi, tériszonyosként nekem a kezdő tömegszerencsétlenség a siralmas CGI ellenére is működött. És azért sem bántanám túlzottan a Bloodlinest, mert a készítői a vállalásukat remekül szállították, és a franchise rosszabb darabjait bőven felülmúlták ötletekkel. Simán az első rész mellé tudnám tenni, ahogy mondtam, mert az “újat” hozott, ez viszont annak a tényleges maximumra járatását.
