És az utolsó percekben még az is kiderül, hogy miért Lion a film címe. Vagy nem így kéne kezdeni? Bár ez az Oscar jelölt is sírós darab, de legalább nem mély depresszióba löki az embert.

A történet középpontjában Saroo áll, aki 5 évesen elkeveredik az otthonától Indiában. De úgy 1600 kilométerre. Ott intézetbe kerül, míg végül örökbe fogadja egy gazdagabb ausztrál házaspár. Aztán felnőttként elkezdi kutatni a tényleges családját. És közben még Rooney Mara is meglesz neki.

Viccelődök itt, pedig a film nagyon megható. Azok a részei a legjobbak, amikor az 5 éves gyerek elsodródik az otthonától, életben próbál maradni egy nagyvárosban, és végül intézetbe kerül. Ezek így játszanak az ember szívével, mivel úgy tűnik, hogy a 80-as években még erősebb volt a gyerekkereskedelem Indiában mint manapság, szóval elég komoly veszély is fenyegeti a srácot.

A probléma inkább ott van, hogy egy időugrás után a felnőtt Saroo-t látjuk, aki a karrierjén dolgozik, és a barátnőjével éldegél. Egészen addig, amíg egy apróság miatt fel nem törnek az emlékei. Mármint ezzel az a baj, hogy a szerelmi szál, és az ehhez köthető dráma elég gyenge lett. Nem a színészek miatt, hanem egyszerűen nincs kellően kidolgozva. Ez mondjuk ahhoz is köthető, hogy az egész film egy megtörtént eseményen alapul, szóval míg történetileg elég erős drámát lehetett volna csinálni akár a mostohaanyával is, akit Nicole Kidman alakít, teljesen kihagyva a barátnő szálat, de sajnos valamennyire ragaszkodni kellett az életben történtekhez.

A lényeg, hogy az erős kezdés utáni hullámvölgyből gyönyörűen kászálódik ki a film, és a végére ismét csak pengeti a néző szívének húrjait. Ahogy a csávó kutat az emlékeiben, ahogy rátalál a kellő információra, és ennek a következményei egyszerűen csodálatosak. Kicsit hatásvadász, főleg a szerintem borzasztó zongorás zenével, de mégis működik, működött nálam.