Iszonyat hangulatfilm, minden szó felesleges, látni kell. Arról szól, hogy mindenki Bob Dylan (fantasztikus szereplőgárda). Esetleg arról, hogy a zene, végig csak a zene. Megtűzdelve dokumentumszerűen fényképezett betétekkel, Julianne Moore-ral, Bruce Greenwooddal, és hasonló kisebb nagyobb sztárokkal.

Igen, művészfilm, vagy művészieskedő. Néha olyan nagyokat mondanak, hogy ők sem gondolhatják komolyan, néha meg csak állunk és hallgatjuk a zenét, ami folyamatosan szól. Ja ezt már említettem. Hihetetlen átalakulást hozott Cate Blanchett, de ebből a Gárdából talán egyedül Richard Gere volt rosszabb nála, de még az így is kiemelkedő alakítás mind. (a Fekete-fehér, és a színileg régies fényképezésért meg külön jópontok.) Amúgy baromi bonyolult a film, legalábbis annyi minden történik benne (egy élet), hogy nem lehet röviden összefoglalni. Egy biztos, nem a szokásos életrajzi film sémát követi.

A Beatles “cameón” pedig még humorilag is megfeküdtem. Ezt utószónak. 8/10 lett, a poszt meg ilyen agyon képes. Mikor nézhetem újra vásznon? Talán hoz neki pluszpontot. I’m not there, i’m gone.