Lehet túl nagy elvárásokkal ültem a Napos oldalnak, hiszen az akadémia durván megszórta lehetséges díjakkal. Konkrétan 1981 óta nem volt olyan film, ami mind a 4 színész kategóriában jelölést kapott. Főszereplők, mellékszereplők. Nyilván nem nyeri meg mindet, de már ez is nagy fegyvertény.

A történet annyi, hogy a főszereplő Patet megcsalja a felesége, a csávó pedig majdnem agyonveri a szeretőt. Börtön helyett elmegyógyintézetbe kerül a bipolaritásával, és ott kapcsolódunk be, hogy az anyja kihozza onnan. A férfi megpróbálja összeszedni az életét, visszaszerezni a feleségét: naponta edz, könyveket olvas, rendszert visz a káoszba. Egészen addig, amíg egy furcsa friss özvegy rá nem akaszkodik.

Igazából az egész olyan tipikus David O. Russell-film, vagyis pontosabban olyasmi mint az előző műve, a The Fighter. Ennek természetesen rengeteg előnye van, hiszen a színészeit jól dirigálja, hozza a megszokott hangulatot, érezni a profizmust, de valahogy mégis kevés. Ha nem is pont ugyanígy, de a “láttuk már” merült fel bennem, főleg, hogy nem is voltak igazán kedvelhetőek a főhősök.

Ami nagyon tetszett, hogy nem próbált elitistán túl okos lenni a forgatókönyv, túl vicces és erőltetett drámás, inkább igyekeztek közel maradni az őszinteséghez. Emberi problémákat kaptunk. A főszereplők egyszerűen csak próbálják helyrebillenteni a világukat, ki-ki a maga módján túllépni a múltján.

Ilyen szempontból az apát alakító Robert De Niro volt kiemelkedő. Oké, hozott a szokásos manírjaiból párat, de amikor a focin, az egyedüli általa fontosnak tartott dolgon át próbálja építeni kapcsolatát a fiával, az működött. A következőkért pedig jönnek majd a kövek, de Jennifer Lawrence maximum közepes volt. Erről nem is teljesen ő tehet, egyszerűen nem volt jól felépítve a ribis múltja, meg konkrétan az sem, ahogy ráakaszkodott Patra — később azért helyrebillent, a film második felében már jó. Viszont Bradley Cooper ha nem is Oscar kaliber egyelőre (főleg idén), viszont mostanában tényleg igyekszik jó szerepeket választani, és a “nem full retard” bipoláris főhőssel mondhatni elbírt.

Még azt akartam kiemelni, hogy a rendezésben az “epizódok” sikerültek a legjobban, amikor Pat elveszti a talajt. Ott kellően ingerült és túlhajtott lett a film, átjött az amit érezhet, vagy legalábbis egy része. Ja meg még azt, hogy minek kell erőltetni a “van valami mániás ismertetője a furcsa főhősnek” dolgot. A szemeteszsák szerintem sok volt, na meg elég szájbarágós szimbólum.