Azért a nagyobb hype horror filmeket mindig igyekszem pótolni, hiába nem ez a zsáner a kedvencem, többnyire az ismertség határt áttörők, a kiemelkedők tetszeni szoktak. Itt nagyon nem így alakult.
A középpontjában egy az anyja öngyilkosságát még fiatalon látó nő van, aki természetesen pszichiáternek állt. Egyik este a frissen beszállított betege azt mondja, hogy valami követi, mindig feltűnik neki, és ezen megosztás után mosolyogva átvágja a saját torkát. Persze, hogy valami gonosz szellem követte, amolyan It Follows módra mindig más arcokat felvéve, de folyamatosan mosolyogva, és most át is szállt a pszichológusra.
A nő lassan ráébred, mi fenyegeti, és el is kezd nyomozni, meg a szokásos klisék, nem is mennék jobban bele. Nyilván lehet azt mondani, hogy minden történet ismert, de a mesélés módjában lehet újat hozni, viszont itt nagyon nem sikerült. Az nem elég, hogy “it’s about trauma”, meg ahogy senki nem hisz a nő közelében neki, és a felvágott csuklós szimbolika alapján it’s about depression, mert emellé kell valami film is.
Egy hatalmas nulla a Smile, ami csak jumpscare-rel dolgozik, talán az utolsó perceit kivéve, ahova elment a budget nagyja. Ezen kívül egyszerűen ennyi puskaporhoz túl hosszú is. 115 perc, komolyan? Nyilván azt elismerem, hogy van pár creepy mosoly benne, amire felhúzták az egész reklámkampányt és működött, na meg az öngyilkosságok durvák benne, de szerintem csak a végső percek húzták fel a filmet sokaknál, a készítők tudták, hogy jól kell befejezni.
Talán 90 perc alatt kevésbé tűnt volna unalmasnak, feszesebb lett volna az egész, ha oda le kell vágniuk, de nem így történt, így a főszereplő alakítása még jobban szúrta a szemem.
