Nem is próbálkozom meg a lehetetlennel, nem fogok objektívan írni erről a filmről, ugyanis olyan különleges művel állunk szemben, hogy ez képtelenség. Mióta kijött a film feltűnhetett, hogy rendkívül megosztó darabbal van dolgunk, de én úgy látom, hogy ahogyan növekszik a film bemutatószáma, egyre nagyobb a pozitív tábor, amibe én is beletartozom.
Kezdjük tehát az elején. A The Master az idei év egyik legjobb filmje. Paul Thomas Anderson pedig korunk egyik legkiválóbb rendezője, és aki beül majd erre a filmre, egy egészen különleges élményben lesz része, ugyanis első megtekintésre a művet nem igazán lehet hová tenni. Lehet, hogy először imádni fogod és később megutálod, de az is lehet, hogy fordítva fog ugyanez megtörténni (pont, mint nálam). És mindez azért van, mert ez a film teljesen más, mint amit manapság, vagy bármikor is láttál.
Anderson igazán különleges stílusú rendező, és itt kell felhoznom a párhuzamot a Vérző Olaj-jal. Aki ugyanis látta az adott filmet, az pontosan tudja, miről beszélek: a The Master egy hihetetlenül erős karaktermozi, a klasszikus filmes narratíva szinte teljes mellőzésével. Nincs hagyományos érzelmi bevonás, ezt a filmet nem ilyen szinten kell értékelni, nem igazán tudunk azonosulni, belemélyülni. Ezt a filmet csak kívülről csodálod.
Anderson három főszereplőjére (azon belül is Phoenix és Hoffman karakterére) építi fel a filmet, akik szinte már betegesen hatalmasat alkotnak, pont, mint Day-Lewis a direktor előző mesterművében. Nem hiába kapták meg mindketten a legjobb férfi főszereplő díjat a velencei filmfesztiválon. Phoenix zavart, megtört, magába zuhant lélek, aki folyamatosan a megváltást keresi. Az alakítása olyan igazi, húsbavágó, hogy kényelmetlenül feszengsz a moziterem sötétjében. Minden tekintetben hihetetlen, amit a vásznon művel, már miatta érdemes volt ez a bő két óra az életemből. És akkor még nem is beszéltem Hoffman-ról, aki minden fenntartás nélkül tökéletes, láthatatlanul mélyül el a címbéli Mester szerepében. A film mégis akkor a legerősebb, amikor kettejük dinamikus párharcai peregnek a szemünk előtt. Ez a páros adja a film gerincét, ez maga a The Master, ezen keresztül bontakozik ki számunkra a film nagyon szegényes narratívája (itt egy újabb párhuzam a Vérző Olajjal), ami a szcientológia (itt csak rejtélyesen „The Cause”) korai éveiről szól. Amy Adams-ről sem lehet mondani, hogy csak asszisztál, mert tőle is olyan alakítást láthatunk a férje ügyében elvakultan bízó feleség személyében, amilyet még soha sehol máshol a színésznő karrierjében. Higgyétek el, még tényleg nem láttátok őt így.
Mindezek mellett szinte már csak másodhegedűsként említhetem a film további hatalmas erősségeit, a zenét és a képi világot. A zeneszerző ismét a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood volt, és újra egy fojtogató, magába szippantó zenével támogatta meg a filmet, ami a mozi minden egyes molekulájával összhangban van (a premieren szinte félelmetes volt mászkálni, hiszen a háttérben végig a filmzene szólt). A film minden egyes kockájáról sugárzik a törődés, a mozi kiválóan használja ki a 70mm-eres forgatást, és mint szinte minden ebben a műben: szorongást és kisebb félelmet, kényelmetlenséget okoz.
A film végén pedig nem kapunk lezárást, megoldást, konklúziót, hiszen ez az egész mű csak egy tézis, amit első megtekintésre megérteni lehetetlen. Nincs nyugalom, nincs megoldás, csak üresen lógunk a levegőben, gondolkodva, magunkra hagyatva, és talán ez egy hatalmas negatívum lesz sok embernek a film megtekintése után, valakik ezért fogják utálni az egészet, valakikben viszont, mint bennem, napokkal később átformálódik majd ez az érzés, és a film végleg kikristályosodik. Éppen ezért a végső értékelésem 9/10, de mint már mondtam, sokaknak hatalmas baja lesz a furcsa, szikár, szinte nem is létező narratívával, a sok dumával, valamint az érzelmi bevonódás teljes hiányával. De aki képes ezt félretenni önmagában, az 2012 egyik legjobb filmjét üdvözölheti, amit tutibiztos, hogy viszontlátunk jövő februárban az Oscar versenyben.
-írta anthony711, a velencei filmfesztiválon látta
