Lehet, hogy vak vagyok és elment mellettem a Triangle of Sadness 75%-a, de engem meglepett, hogy ez a rendszer- és emberiségkritikus film mennyire… egyszerűnek tűnt, Ruben Östlund eddigi legfogyaszthatóbb, legkommerciálisabb művének. Egy White Lotusnál könnyebben érthető, bár a közepe sokaknak undorító lesz — konkrétan kíváncsi lennék hányan nyomták ki ott. Mondjuk sosem tudom meg, mert nagyon sokan el sem indították.
A film egy model párral indít, akik a férfi és női szerepről veszekednek egy kapitalizmus oltás után – ez az első 20 perc a legjobb! -, miközben kurvajól néznek ki. Enyhén Glamorama hangulata volt a kezdésnek. Ők kötnek ki egy luxusjachtos körúton, ahol a legénység úgy ugrál, ahogy a gazdagok parancsolnak, hiszen ez a társadalmi létrán a szerepül. Az utasok között akad szarmilliárdos, fegyvergyártó meg hasonló. Igazából nem tudom mennyit lehet a sztoriból elmondani
— A russian capitalist and an american communist.
— On a 250 million dollar luxury yacht.
A trailerek azért ellövik, így én is, hogy történik valami, beüt a szar a közepén (szó szerint, 5-10 percen át ömlik) és borul a rendszer. Páran egy szigeten kötnek ki, mivel a viccesen gazdagokat oltó első fél után előkerül a lényeg, hogy valójában a rendszerek a rosszak, minél több hatalom kerül valaki kezébe, annál jobban eltorzul ő is, hogy megtartsa azt. Ez az egyetlen, ami állandó a világban, és ez lesz a dekadens mostani emberiség veszte.
Vicces volt amúgy a fordulópont, amellett, hogy undorító, mert a káosz közepén a hajókapitány Woody Harrelson és a szarmilliárdos Zlatko Buric különböző rendszerkritikus idézeteket dobált egymásnak, és az összeomlásig itták magukat, mert aki idealistán belenéz a rendszer mozdíthatatlan mélyébe, az csak alkoholfolyón juthat ki onnan.
Igazából az egész filmen jókat lehetett mosolyogni, de nem gondolnám, hogy csak tisztán maró kritika a gazdagokról, azért kapják az ívet, mivel a végén általánosabb kérdésekkel nézhetett szembe a csóró ember, kicsit ő is kényelmetlenül érezheti magát, sőt, ha egy gazdag megnézi…, áh, fogalmam sincs mit gondolhat, egy mocskos gazdag offshore ember sem ismerek, gondolom bólogat, hogy ez a valóság, és él tovább. Mondjuk emiatt kicsit erősebb is a Triangle of Sadness, mint a gőzt levezető “a gazdagok borzasztóak” filmek és sorozatok. Talán pont emiatt jutott Oscar jelölésig, és ülök itt az #oscarhet keretében a megnézés után.
Ami viszont egyértelműen és objektíven jó, az a megvalósítás. Egyrészt gyönyörű a film végig, másrészt hiába vannak hosszan kitartott jelenetei, mégis remekül működnek. Még a szarós-hányós is, de már előtte a kezdés, a veszekedés a női-férfi szerepről és “feminizmusról”. És mindezek mellett még sokszor vicces is, persze szatirikusan, de beváltja ezt az ígéretét is.
we’ve lost dancing.
