Jerry Goldsmith pörgős taktusaira szeli nagy iramban a hullámokat a hajónak kikiáltott, összetákolt ócskavas, pilótafülkéjében akár Han Solo az Ezeréves Sólyomban, Finnegan kapitány lazán elterülve ülésében, melyet az űrhajósok is megirigyelnének, flegmán megbökdösi a hajó irányítására szolgáló joysticknak kinéző tárgyat, mit sem tartva attól, hogy a semmi kellős közepén pont most jönne szembe valami, miért is lenne félnivalója, hiszen a leharcoltnak tűnő berendezés még mindig jó szolgálatot tesz egy kis rugdosás után, ha baj van, jelzik majd a műszerek.
Persze nem csak ezekre hagyatkozik, kellő tapasztalat is van a háta mögött, nem ez az első útja, és eddig is mindig odaért A pontból B pontba, időben teljesítette a feladatot, melyről természetesen jó csempész módjára sosem kérdez semmit, még akkor sem, ha marcona alakokat kell bazi nagy ládákkal elfuvaroznia, csak fizessen, bárki is legyen a megbízó, ha gond van, úgyis kézre esik az ülés oldalán a jó öreg shotgun. Az úticél nem más, mint az a hely, ahol a vadiúj, “legluxusabb” óceánjáró előre eltervezett módon megállni kényszerül.
Azonban nem sejtik, hogy az éppen bálozó milliomosok igazán kellemetlen perceket élnek át enélkül is, avagy pont ennek következtében, ugyanis mire odaér a csapat, élő lelket csak keresve találni. Persze nem tudhatták, hogy pont azon a helyen áll le a hajó, ahol olyan mély árkok húzódnak a tenger alatt, hogy a Himalája is könnyedén elférne bennük, és senki sem tudhatja, milyen lények uralják őket, mert erről a környékről nem sok hajónak sikerült ezt hírül vinnie. Így hőseink mit sem sejtve besétálnak egy polipszerű lény által elfoglalt, hatalmas hajó útvesztőnek látszó folyosórendszerébe, csak győzzenek kijutni is onnan.
Ha már múlt héten elkezdtem a vizes kalandokat a szörnyikékkel, ma folytatnám ezzel a filmmel, melyet a Buena Vista varázsolt vászonra még 98-ban. A Han Solo-s hasonlat nem véletlen, hiszen Harrison Fordnak szánták először a főszerepet, de nem vállalta, ezzel száműzve is a filmet a kisköltségvetésű mozik közé. Őszintén szólva én nem is bánom, Treat Williams kiválóan teljesíti a feladatot, igazi cool figurát hoz ki a szerepből. Nem is tudom, melyikben láttam előbb, a Hairben vagy a Meztelenek és bolondokban, de mindig is bírtam az alakításait, ahogyan itt is.
Egy hero mellé sidekick is dukál, hiszen Batmannek is ott volt Robin, ezt a szerepet hivatott betölteni Kevin J. O’Connor, aki legutóbb a Flight of The Living Dead című horrorparódiában tűnt fel, de szerepelt a rendező másik két filmjében, a Van Helsingben és A múmiában is, és itt is kitett magáért, kellemesen idegesítő alakítást nyújt. Famke Janssennek sűrű éve volt, 8 filmben is domborított, műfajon belül pedig innen ugrott át a Faculty – Az invázium című horrormókába is év végén.
A nevek persze velük nem érnek véget, egy rakás kisebb-nagyobb sztárt vonultat fel a film, legalábbis ismerős arcokat láthatunk.
Djimon Hounsout azóta már kétszer is Oscarra jelölték, egy kisebb díjat bezsebelt ezen film előtt az Amistadben való alakításáért, de talán a legtöbben a Gladiátorban ismerték meg. Vagy ott van Wes Studi, aki ragyogóan teljesített eddig minden szerepében, amit láttam tőle, de az egyik legismertebb talán Magua volt Az utolsó mohikánban, és már előre várom a Cameron-féle Avatart is, persze nem csak miatta. Jason Flemyng, aki a Below – Merülés a félelemben című filmben már megjárta a vizet, idén pedig a Csillagporban láthatjuk mostanában. Cliff Curtis annak idején a Rapa Nuiban még csak kisebb szereppel büszkélkedhetett, a Sivatagi cápákban már valamivel több jutott neki, idén pedig már egy csekély létszámú űrhajón is látható volt, mégpedig a Napfényben. Trevor Goddardot mint Kano-t ismerhettük meg még a Mortal Kombatben. Anthony Heald többek között Grisham krimikből lehet ismerős, mint a Ha ölni kell vagy Az ügyfél, Derrick O’Connor pedig Terry Gilliam filmjeiből, mint az Időbanditák és a Brazil.
Ennyi azt hiszem elég is lesz a színészekből, az óceánjáró utaslistáját most nem tenném közzé.
Az író és rendező Stephen Sommers inkább kalandfilmekkel szokott foglalkozni, mint Maugli, a dzsungel fia, vagy A múmia. Ettől függetlenül kellemes kis horrorocskát hozott össze, persze merítve a kalandvénából is, ez érezhető is egy csöppet, de korántsem tartom ezt bajnak.
Mint mindent, amiről írok, ezt is most újranéztem, és ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint az eddigi alkalmakkor, szóval bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti az olyan filmeket, melyeket nem kötelező komolyan venni, de simán elfogy közben a lakásban található rágcsálnivaló. És meg is teheti ma este, a lassan szokásos szombat esti 10 órás borzongás keretében a Viasaton. Nálam a film könnyedén megkapja a 8/10-et, remélem, szerez még pár rajongót. A mai napig várom, hátha eljön a pillanat a folytatásra, a főleg régebben divatos csattanó kellőképp felkeltette a kíváncsiságom.
