Az elején még azt hittem, hogy mind a három részről írok, a kezdő meg is volt, de aztán miközben szétuntam a másodikat, nem akartam túlzottan elmerülni a negativitásban utána.

Érdekes volt az 1978 annyiból, hogy semmi egyediség nincs benne, mégis úgy rendezték meg, mintha valami jó új horror lenne, ami nyugodtan visszafoghatja magát és építkezhet. Csak hát a téglák nullák voltak. Ezt nyilván úgy értem, hogy semmi egyediség vagy épp egyéniség nem volt a filmben, de úgy tettek, mintha lenne, és ez nem rendes alapozásnak érződött, hanem kötelezőnek, “essünk túl rajta”.

Komolyan, amikor már nem is tudom hányadszor magyaráztak szinte csak nekünk a karakterek, akkor már a hajamat tudtam volna tépni, “építették” őket, hogy a haláluk üssön, de nagyjából a finálén kívül senkié nem volt erős. A végére amúgy beindult a film, amikor a baltás már a táborban aprított, és itt elég bátrak voltak, mert bizony tényleg kis tinikre is lesújtott, ami meglepett.

Az 1666 pedig akár jó is lehetett volna, itt még az alapozást is el tudtam volna nézni, ha tényleg akkor játszódó filmnek néz ki. Most ez a hasonlítás nem tempóra vagy írásra fog vonatkozni, csak esztétikára: a VVitchet kellett volna hoznia, nem pedig egy sorozat “alternatív univerzumos” részét. Mármint minden modern volt és/vagy nagyon érződött, hogy díszlet. Ebben rohangáltak a már ismert szereplők ugye, mivel úgy tekintettünk a múltba, hogy mindenki visszatért “valakiként”, hiszen csak látomás volt, nem a 100% múlt. Ez ötletileg rendben van, csak mindezek miatt nem érződött a 1666-nak. Az 1994 és az 1978 minden digitális kinézet ellenére is jobban hozta a kor kinézetét.

Itt térnék ki arra, hogy ez az Olivia Scott Welch, aki most a Pánik sorozatban és itt is ropta, errefelé ő volt a leszbi barátnő Sam, valami iszonyat tehetségtelen, vagy borzasztó casting mindkét helyen. Minden feltűnése csak szívja el az energiát a jelenetekből, nagyon durva. Pedig a többiek korrektek, legalábbis azon a szinten ahova a Fear Street célzott.

És most jön a halvány DE, miszerint a trilógia és a nagy rejtély körbeérése és feloldása valamennyire tetszett. Volt egy kis reszkessetek betörők ismét benne, viszont tanultak az 1994 Part One hibáiból. Amit itt bele tudok kötni, az a horror hangulat végleges hiánya. Mint a Walking Deadben a zombik: jönnek a korábban elvileg ijesztő gyilkosok, de csak díszletek már. A nagy megoldás látszott az előző végén bőven, nem volt benne 6 órányi misztikum, de valamennyire elment ez a kísérlet összességében.

Valójában minisorozatnak érződött a Fear Street, nem pedig 3 filmes trilógiának, hiszen ha ezeket mondjuk 4 havonta mutatta volna be a Netflix, akkor szerintem kevesen lettek volna ott a végénél. Lehet én sem. Tippre ez lehetett a tervük: tavasz -> nyár -> hype a “mindent felfedő” őszi filmre, de inkább összerántották 3 hétre.