Na ilyen egy jól megcsinált, felnőtt, normális költségvetésű szórakoztató dráma? Ebből van egyre kevesebb a mozikban. Ez a helyzet csak rosszabbodni fog, de igazából erről is szól az Aszfalt királyai.

Nyilván a régimódi érzést növeli a kor is, amiről szól. A történet ugye a valóságon alapul, amikor a Ford a megújulásához meg akarta venni a Ferrarit, de a jó öreg Enzo csak kijátszotta őket a Fiattal kötendő megállapodásához, és közben még be is szólt a Ford vezetőjének. II. Henry Ford erre felszívta magát, és eldöntötte, hogy megnyeri a Le Mans-t, a 24 órás versenyt, ahol sorra a Ferrari nyert akkoriban.

Ehhez az egyetlen Le Mans-t nyerő amerikai segítségét kérte, az 1959-ben győzedelmeskedő Carroll Shelby-ét. Aki viszont hozta magával háborús bajtársát, az autóbütykölő Ken Miles, aki nem mellesleg pokoli pilóta is volt. Régimódi dráma módjára ezt látjuk, ahogy összehozzák a kocsit, a közben felmerülő nehézségeket, hiszen még a Forddal is harcolniuk kell a munka közben, és végül a versenyt, ahol összecsapnak a Ferrarival.

Tudom, még itt a blogon is vicceltem azzal, hogy a Ford v Ferrari underdognak, a vesztes helyzetből talpra állónak állítja be a 60-as években gigaprofitot termelő nagy céget, de a film megnézése után egyértelműen a Ford, és persze a vezetői a gonoszok — közben a Ferrari-t sem emelik égbe, de azért az ambíciót nem veszik el tőle. Sőt, ha sokan mondják, hogy az Inception a rendezésről szól, akkor a Ford v Ferrari simán a stúdiórendszer kritikája is? A nagy, szabad szellemet leölő cégeké?

Amikor Matt Damon beszél a Ford vezetőjével, és nagyjából leoltja a “design by committee” koncepciót, az agyontesztelést, sokemberes készítést, abba nem lehet nem belehallani az öltönyösök által egyengetett filmek helyzetét. Azt sem, hogy míg a trailerekben agyonpörgetik a “visionary” szót a rendezőkre, valójában nagyon kevés helyen alkalmazhatják is azt a víziójukat. Azt hiszem a Ford v Ferrari-t készítő James Mangold elég durván egyetérthet Martin Scorsese-vel a “mi a cinema” kérdésben.

Visszatérve a konkrét műre, kinézetileg gyönyörű, “jó ellenni benne”, ahogy a Once Upon a Time In Hollywoodban is idén, és hát amit Matt Damon meg Christian Bale leművel, az fantasztikus. Mosolygós a barátságuk, de vannak olyan drámai pillanatok, amiket kevés színész tudna életre kelteni. Konkrétan van egy jelenet, amikor Bale száguld, és a tekintetében benne van minden.

Ne értsetek félre, nem ez a legdrámaibb, legmélyebb film, ami létezik, mert nem az, pont annyira érthető, hogy tiszta szórakozás legyen, de mégis adjon kicsi gondolkodni valót is a hangulat mellé.

Tényleg szomorú lettem közben, hogy ilyenből mennyire keveset kapunk. Nem azt mondom, hogy nincsenek jó drámák, lesz is a napokban szó egy másik fantasztikusról, de 97 milliósból, ilyen díszletes, sokstatisztás, pár látványos jelenetessel megtűzdeltből nincs sok.