Feltehetően Clint Eastwood utolsó rendezése, amiben kicsit az amerikai igazságszolgáltatásról beszélt. Méltó búcsú? Spoiler: nem annyira, mivel “csak” egy korrekt film, bár lehet ez már nagyon pozitív jelzőnek is hangzik például az aktuális heti mozis premiereket áttekintve. Simán ezt nézném újra akár most rögtön, mint hogy a link első háromjára beüljek.
Az alapkoncepció amúgy nagyon bejött, miszerint a Nicholas Hoult által remekül alakított megtört főszereplő egy olyan férfi, aki nem tudja megúszni, hogy egy gyilkosság esküdtszékébe beválasszák. Eddig ugye semmi, de már az első napon felmerül benne: valójában ő követte el a bűntettet, csak épp azt hitte akkor este, hogy egy őzt ütött el az esőben. Nyugi, a filmben hihetőbben mutatják az esetet, mert nyilván a körítés miatt nem egyértelmű számára annak az éjszakának a lefolyása. A morális kérdésekhez nehezítésnek még a felesége veszélyeztetett terhessége is hozzáadódik, aki már vesztett el magzatot.
Szóval a film tárgyalásos dráma, amit az alapszituáció dob fel. A konkrét bírósági rész után átmegy kicsit 12 dühös emberbe, de ugye fordít rajta valamennyit, még a levezetésnél is. A “tények”, a drámai történet mellett tényleg bemutatja, hogy mennyire törékeny az az igazság dolog, kezdve a nyomozásról kiderülő dolgokkal, a mindenhol túlterhelt hivatalnokon át még a “minél előbb végezzünk” esküdtekkel is, akiken egy ember élete múlik, de csak túl akarnak esni rajta. Ez mind valós problémának tűnik, még ha persze a realitásról le is szakad a film, de erről majd megnézzük legaleagle videóját később. Talán.
Ugye adott, hogy a filmek a mondanivalóért simán áldoznak a realitásból, és ez nem igazán probléma, kivéve ha rosszul teszik. Itt a jó oldalon maradtak ilyen szempontból.
Viszont már az elején ellőttem, hogy korrekt film, és tényleg csak így tudtam felállni. Élveztem, itt van egy felnőtteknek szóló “pop” dráma, olyan amikből régen rengeteg volt, és simán végig lekötött, de iszonyat kiszámított. Nem elég, hogy nagyon látszik mi lesz fontos a későbbi jelenetekre, úgy…, hogy is mondjam, megáll rajtuk a kamera és a vágás, de valahogy pont így mondaná el szinte bármelyik normálisabb író-rendező ezt a történetet. Rendben, Eastwood mindig is szeretett ilyesmi hatékonysággal, lényegre törve mesélni, de néha sikerült többet tennie bele, valamit ami feljebb emelte 1-2 munkáját, de itt semmi extra nem akadt.
Jó lett volna szétéltetni, de egyszerűen csak jó volt nézni, ami nekem most elég volt, de a “minden ultraszar – minden kibajó10/10” bipolárs világban ezzel nem sokat segítettem, csak pár békés nézőt szerez a Juror #2, akik majd jól letolják a Max premierkor egy kellemes délután.
