Ez nem a Drive 2. Muszáj ezzel kezdenem, hiszen a reklámhadjáratát annak a megidézésére építették fel. Maximum filmtechnikailag idézi fel azt. Hogy akkor mi?

Egy tudathasadt film, ami nagyon próbál művészet lenni. Nyomatja a szimbolikát, aztán meg két mondatban a szánkba is rágja, amit akar, csak hogy mindenképp reakciót váltson ki. Közben Gosling nagyon néz, a “gonosz” nagyon néz, Kristin Scott Thomas pedig nagyon káromkodik. Ilyen anya ő.

Ja és zajlik a brutalitás. Ebben is szép nyugisan bontakozik ki az Only God Forgives. Először még szemérmes a témában, a vége felé pedig már a tortúra pornókat is üti. Van benne egy olyan kínzás, ami körberöhögi a Hostelt, és inkább a Mártírokhoz közelít hatásában. A wanna fight viszont tökéletes, majdnem megmentette az egész filmet.

Mindez valami eszméletlenül gyönyörűen fényképezve, fantasztikus Cliff Martinez soundtrackkel. A probléma az, hogy lélek és történet nem igazán került a filmbe. Míg a Driveban ott volt a szerelmi szál tökéletes katalizátornak, addig itt a bosszú és megváltás tematikát borzasztóan aknázta ki Nicholas Winding Refn.

A történet ugye azzal indul, hogy a főszereplő bátyját megölik, ő pedig bosszút akar állni első körben, aztán moralizál, aztán mégis kénytelen részt venni ebben hibás kiinduló pontú ördögi spirálban, mivel nem tud nemet mondani az anyjának.

Lehet nem jött le fentebb, de nem igazán tudom ajánlani a filmet. Kizökkentő kicsit, átlag hollywoodi drámákhoz mérve veszett lassú, de még a rendező előző filmjéhez, a Drivehoz képest is. Leginkább úgy írható ez le, hogy a szereplők vagy lassítva mennek, vagy pedig egy tökéletes szerkesztett állóképben… állnak. A kamera közelebb megy hozzájuk 10 másodperc alatt, de semmi nem történik, vágás a másik szereplőre, az is áll a minimal, gyönyörű színű díszletben. Igen, megint oda jutottam, hogy fantasztikusan van fényképezve ez a nihilista film, de valami hiányzik.