Rövid párzások s hosszú ölelések emléke, jelen, múlt és jövendő, most együtt éled bennem: mert csak járjuk a kánkánt a vonagló refrénnel; s táncunk nem ronda, inkább szép és inkább parázna, mint szép – s engem visz, úsztat leheletük szellője, verejtékük patakja, spermám ezüst árja – ahogy Paul Verlaine írná a Shame erotomán főszereplőjének elfoglaltságáról. A filmben látható „erotikus őrjöngés” (déchainement érotique) azonban, bár sok más film tárgya is volt, Steve McQueen rendezésében nem csupán egy témapetting. Története inkább a drámai kiüresedésről, magányról szól, mintsem a meztelen öncélúságról. A Shame esetében pedig az utóbbi idők egyik legjobb sorsdrámáját ismerhetjük meg emiatt, amely nem pusztán élményt nyújt, hanem együttérzést, elgondolkodást is követel. Mint olvasható a felütésből is, ez itt nem egy könnyű filmtéma, és emiatt már magának a filmnek a megtekintését sem ajánlanám mindenkinek, csak annak, aki felkészültnek érzi magát rá.

A Shame kulcsfigurája Brandon (Michael Fassbender), mint jólszituált és magasan kvalifikált New York-i agglegény éli életét. Munkatársai nem is sejtik róla, hogy stílusos fellépése, fegyelmezettsége megtévesztés, mivel Brandon mindennapjait kényszerbetegsége tölti ki. Hiperszexualítása uralja létezését, vágyait nem képes kordában tartani és belső kényszertől hajtva kergeti a kielégülést. Szexuális aktusai száma ellenére azonban mégis beteljesületlenség kísérti és képtelen a normális érzelmi intimitásra. Elszigetelt élete rituáléja, mely az önkielégítés, az alkalmi csábítások és a prostituáltak látogatásának körében zajlik, azonban veszélybe kerül húga megjelenése miatt. Sissy (Carey Mulligan), eleinte szakadatlan telefonüzeneteivel zaklatja bátyját, később azonban már be is költözik hozzá. Brandonra kényszeríti társaságát és keres menedéket saját gyötrelmes magánélete miatt. A bipoláris, ingatag és törékeny Sissy viszont ezzel kéretlenül is elkezdi felmorzsolni Brandon védekezési mechanizmusait. A film egyik csúcspontjától, Sissy énekesnői előadásától („New York, New York”) számítva pedig egyre világosabbá válik, hogy a férfi ellenőrzés alatt tartott érzelmei kezdenek felborulni. Brandon szexfüggősége mind mélyebb bugyraiban süllyed, ahonnan csak alig adhat kiútra való okot az, hogy nyugtalan viszonyukban testvérként is helyt kéne állnia.

A cselekmény ezért sem a szexről szól, bármennyi aktust lássunk is végbemenni a film alatt. Hanem inkább két saját abnormalitásában vergődő ember rossz reakcióiról. Míg Brandon érzéketlen gerjedelmei rabja, testvére Sissy saját reménytelen fellobbanásaié. Mindketten máshogy kezelik rosszul a kimondhatatlan, és a film által lényegében kimondatlant múltjukat, ami meghatározza káros elhárító mechanizmusaikat.

Emiatt viszont, aki klasszikus történetvezetést, felívelő drámát és konfliktusokat levezető tanulságokat vár a Shame esetben egyértelműen csalódni fog. A film egyáltalán nem a klasszikus elvárások szerint van megkomponálva. Fajsúlyos hatása inkább abban rejlik, hogy közönségére bízza eldönteni mennyire és milyen formán ítéli meg szereplőit. Brandon egyszerre komor és hangulatos képekben láttatott közösülései sem az örömről szólnak, a történet egy maghatározó pontján végbemenő „édeshármasa” is csak a legkeserűbb élményt nyújtja.

McQeen kamerája ezért sem fordul el, a leghúsbavágóbb pillanatokban is szereplőivel marad, és nem mulaszt el egyetlen nüanszot sem. Korábbi, Éhség című filmjéhez hasonlóan őszinte figyelmet fordít a hosszan kitartott jelenetekre, melyekben a szereplőktől tartott fókusztávolság szerint növeli a feszültséget. Ez alatt pedig jó érzékkel és kíméletlenséggel váltakoztat jeleneteket, amelyeket néha eksztatikus zenével kavar fel, máskor azonban csupán a puszta csenddel operál. Színészei testbeszédére, tekintetük játékára szereti helyezni a hangsúlyt.

Így ámulhatunk rá arra is, ahogy Carey Mulligan bájos arca örvényszerűen megtelik kétségbeejtő érzelmekkel. A színésznő tehetségével egyértelműen méltó partnere Michael Fassbendernek, aki már az Éhség alatt is felejthetetlen teljesítményt nyújtott a rendezővel kialakított együttműködése eredményeként. Itt viszont szuggeszcióval bíró játéka egy egészen különleges, őrlődő személyiséget állít elénk, annak összes vonását uralva. Ebből a már-már morbid módon, taszítóan is szépséges alakításból pedig örökre az emlékezetünkbe véshetjük Fassbender áttetsző pillantását, amellyel úgy néz a nőkre, mint, amikor a macska felméri az egeret.

Színészei segítségével McQeen ismét csak az önpusztítás drámáját állítja középpontba, ahogy nyers közvetlenséggel, hipnotikus nyugalommal halad előre történetében. Ez alatt pedig nem könnyű odafigyelni, nem könnyű nézni a beavatkozás lehetősége nélkül ilyen önsorsrontó embereket. A film kétértelmű végkifejlete sem segít. Az alkalmazott dramaturgia így egyszerre zavarba hozó és lenyűgöző. Akár az a fejekben zakatoló kérdés az utolsó jelenet alatt: Vajon Brandon kívánhatja-e jobban a változást?

A film inkább azoknak szól, akik néha olyan élményt keresnek, ami éppúgy felemelő és maradandó, mint amilyen fájóan belénk vájó. A Shame ennek megfelelően egy impozáns egyszeri film. Ezúttal azonban a miatt, mert megterhelő ábrázolása folytán kétszer már kevesen tudják majd megnézni ezt a 8/10-es értéket felmutató produkciót.