Duncan Jones előző (első) filmje a 2009-es év egyik kellemes meglepetése volt. A Moon a műfaj gyökereihez nyúlt vissza, és a manapság inkább csak a látványra koncentráló vásári szórakoztatás helyett egy elgondolkodtató, klasszikus sci-fit kapott az arra kiéhezett közönség. A filmnek voltak hibái (melyiknek nincsenek?), de összességében nem volt csalódás, sőt. Jones igencsak magasra tette a lécet saját maga – és az elkövetkező filmjei – számára, és ahogy a mondás tartja, innen szép pofára esni.

Na jó, annyira nem pofára esés, de mindenképpen egy határozott elmozdulás a könnyedebb popcorn irányba, ami a megszerzett rajongóknak nem biztos, hogy tetszeni fog. Filmeket hasonlítgatni mindig béna és kritika/kedvcsináló írója részéről ötlettelenségre vall, de az a helyzet, hogy a Source Code pontosan ott bukik el, ahol a Moon dicsőséget aratott. Nincs ugyanis feszültség, olyan az atmoszféra, mintha valami ezeréves, hibásan működő terraformáló modul zakatolna valahol. Egyszerűbben kifejezve az egész eléggé átlagos.

A hangulatteremtés elégtelensége mellett a Source Code-nak leginkább azt lehet felróni, hogy többnek akar látszani, mint ami. Az érdekes alapötlet miatt az elején elhisszük, hogy egy „okos” filmet nézünk, de a valóság nem is lehetne kiábrándítóbb. Annak ellenére ugyanis, hogy a kisebb-nagyobb részletek fokozatosan lepleződnek le, már az elején egyértelmű, hogy mi lesz a vége. Minden esemény, minden fordulat kiszámítható, nincs meglepetés, nincs csavar, az egész film olyan egyenes, mint a bot. Ha ehhez hozzátesszük, hogy maga az alapsztori is egy hatalmas logikai bakira épül, akkor már tisztán látható, hogy az a léc bizony nagyon erősen rezeg.

Persze igazságtalanság lenne az egészet Duncan Jonesra kenni, hiszen ezúttal „csak” rendezett, az írói feladatokat az a Ben Ripley végezte, akinek nevéhez olyan remekművek köthetők, mint a Natasha Henstridge-féle Species (A lény) harmadik-negyedik videós folytatása illetve egy Lifetime tv-film. Ezt a sort látva talán nem véletlen, hogy a Forráskód olyan érzést kelt, mint egy balszerencsésen adaptált sci-fi novella.

Ennek ellenére a film valamennyire mégis nézhető, és ezért leginkább a két főszereplőt illeti a dicséret. Jake Gyllenhaal ugyan sosem feszíti szét a vásznat, de alapvetően szimpatikus jelenség és a játéka mint mindig, most is rendben volt. Michelle Monaghan pedig… Michelle Monaghannek olyan tündéri a mosolya, hogy simán megbocsátok neki, amiért a filmben a mosolygáson kívül nem is nagyon csinál mást. Ők ketten meglepően jó párost alkotnak egyébként, ami egy picit zavaró is. Azért zavaró, mert egy sci-fit ültem be megnézni, így a romantikus szálra „illene” haragudnom, hiszen hígítja a filmet, de mégis ezek a jelenetek voltak a legjobbak, szóval nem kerülhetnek a negatív oldalra.

Értékelés

Egy másik túlhasznált panellel élve a film „korrekt iparosmunka”, de semmi több. Beilleszthető egy unalmasabb nap programjába vagy akár ki is hagyható gond nélkül. A múltkor az a vád ért, hogy nagylelkűen osztogatom a pontokat, így most szőrös szívvel és vasmarokkal megtartom az extra pontot, amit Monaghan kapott volna, így a végeredmény 6/10 lesz.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.