Éjszaka van éppen, Chicago egyik utcáján egy enyhén szakadt rendőrautó tűnik fel, és ezzel egy időben megcsendül a zene, tödö-tőrötőrö-tődö. A kocsi szépen lassan végigmegy a főúton, majd bekanyarodik egy sikátorba. Eközben az utcában, a Wrigley Fielden, ahol már Ferris Bueller is otthagyta lába nyomát, megáll egy nem annyira szakadt kocsi, benne egy dohányzó nővel, aki leginkább Leia hercegnőre emlékeztet. Két alak bandukol kifelé a sikátorból, kalap a fejükön, napszemüvegben, ahogy illik, szépen lassan haladnak az olcsó hotel bejárata felé. A nő, amint észreveszi őket, eldobja a cigit, majd az anyósülésről szépen előveszi a gondosan előre odakészített 5 töltetes rakétavetőt, majd becélozza vele a köpcösebb alak képét. Lövés dördül, a zene megáll, a két alak vetődik, a rakéta becsapódik, aztán egy újabb, még egy, egy negyedik, és végül az ötödik is, gondosan elbánva a hotel kapujával. A nő elhajt, kalapos barátaink pedig feltápászkodnak. Elkezdik porolni a ruhájukat, majd egymásra néznek. Egy hanyag vállvonogatás, megindul a zene, tödö-tőrötőrö-tődö, és a blues fivérek komótosan besétálnak a kapunak már nem igazán nevezhető bejáratszerűségen a hotelbe.

Joliet Jake éppen a börtönből szabadul, ahova elmegy érte testvére, Elwood, a vadiúj Blues-mobile-lal, ami lényegében egy kiszuperált rendőrautó, és Jake megjegyzése nyomán az is kiderül, hogy nem működik a szivargyújtója. Mivel Jake anno megígérte, hogy ha egyszer kiszabadul, meglátogatja a pingvint, el is mennek az árvaházba, ahol nevelkedtek, hogy megtudják Mary Stigmata nővértől, az árvaháznak vége, 5000 dolláros adótartozás miatt. Nincs más hátra, össze kell szedni a pénzt, ez így mégsem járja. Egy koncert elegendő is lenne hozzá, csakhogy ehhez össze kéne verbuválni a régi bandát is. Persze, mindez nyakukban egy házsártos feleséggel, egy valószínűleg komolyabb kommandós kiképzésben részesült megszállott fegyvermániás nővel, és pár ezer rendőrrel nem olyan egyszerű, pláne, hogy még a hangszerekért is el kéne ugrani. Nem szeretnék lelőni több poént, szóval elég is legyen ennyi a történet, aki még nem ismeri, remélhetőleg majd megismeri.

– Are you the police?
– No, ma’am. We’re musicians.

Nos, egy kis történelem, persze csak röviden. 1973-ban vagy 1974-ben lehetett (Aykroyd egyik interjúban ezt, a másikban azt mondja, akkortájt, maradjunk annyiban), hogy John Belushi a National Lampoon Radio Hourhoz toborzott Kanadában, és átnézett Dan Aykroydékhoz is Torontóba, ahol Dan eljátszotta a Downchild Blues Banddel az I Got Everything I Need (Almost) című számot. John nem igazán ismerte a bluest, annak ellenére, hogy Chicagóban született, inkább a heavy metal felé vonzódott, de megtetszett neki, és miközben erről beszélgettek, és zenéket hallgattak, Howard Shore (igen, az a Howard Shore), aki abba a bárba járt szórakozni, beszólt nekik, hogy alkotniuk kéne egy bandát, és nevezhetnék Blues Brothersnek. Innen már nem volt megállás, a Lone Star Cafe fellépései és a Saturday Night Live után nem kimondottan rögmentes, de egyenes út vezetett eddig a filmig.

Dan Aykroyd és John Belushi nagyon komoly párost alkotnak, persze a film nem csak kettőjük, a zenék és a humoros történet miatt vált kulttá. Rengeteg nagy név tette tiszteletét benne, olyanok, mint James Brown, Cab Calloway, Ray Charles, Aretha Franklin, Henry Gibson, John Candy, John Lee Hooker, Kathleen Freeman, Steve Lawrence, Twiggy Lawson, Carrie Fisher, Frank Oz, Jeff Morris, Charles Napier, és még Steven Spielberg is, szendviccsel a kezében. És természetesen a Blues Brothers tagjai is játszanak a filmben.

A filmet az a John Landis rendezte, akinek két évvel korábban már megköszönhettünk egy Animal House-t, szintén Belushival. Ugyanakkor ő is írta, Aykroyddal közösen.

A karakterek fő imidzsét a kalap és a napszemüveg alkotják, ettől nem is szívesen válnak meg. Olyannyira, hogy Elwood a filmben összesen 3 alkalommal veszi le a kalapját, de a szemüvegét soha. Jake pedig a kalapját nem hajlandó levenni egyszer sem, és a szemüvegét is csak két alkalommal nem látni rajta, abból is az egyik jelenet kizárólag a DVD verzión található.

Ennek a filmnek a forgatása tuti nagy buli lehetett, jó lenne visszautazni az időben és elmenni rá. Egyik vicces eset, mikor a forgatás alatt John Belushi, elméletileg erősen illuminált állapotban, bement egy idegen házba, kért egy pohár tejet és egy szendvicset, majd pár órát aludt a díványon, mire a stáb rátalált. Belushi elég durván arc lehetett (by Joe-ker).

Rengeteg poén, eszement sok összezúzott autó, jó zene, nagy nevek, két kiváló főszereplő, mi kellene még a jó szórakozáshoz? Nekem semmi, ez bőven elegendő. Nálam ez a film szimplán alap, és természetesen ott a helye az all-time listámon, az örök kedvencek között.