Kék kabátban jött a terembe a csávó, aki végig rugdosta a székem a film közben, jegyzem meg magamnak. Vajon elég nagy, hogy az összetört testét lefedjem vele? Miért beszél végig, ennyire izgul? Én is izgulok, de nem a látottak zaklatnak fel, hanem a tervem.
Fame.
Hogy kerültünk ide, a saját különbejáratú poklunkba?
A House That Jack Built kifogott rajtam. Lehet megállja a helyét az az értelmezés, hogy Lars Von Trier életrajzi filmjét látjuk metaforában, amin épp lenézi az őt félreértő közönségét, akik még az előző hasonló művével, a Nimfomániával sem boldogultak. Előfordulhat, hogy a rendező is őrülten kacagott, amikor utolérte őt a hírnév a szerinte akkor még kiforratlan, rossz munkái miatt, a rajongás esőként mosta el a ‘nyomokat’.
Vagy lehet a kreatív alkotás felől is megközelíteni a dolgot, ahogy új dolgokat akar szülni a már látott történetekből. Lehet még újat és máshogy mondani amit akarunk, vagy már minden kifújt a cinikus világunkban? Brutálisan meg kell küzdeni a “szüléssel”. De mégsem lehet feladni.
Ehelyett a döntéseink, és a személyes poklunk kérdésén gondolkodtam hazafelé. És pont ezért hiszem, hogy a főszereplő sorozatgyilkos karakter minden megosztó és borzasztó tette közben ez nem egy öncélú darab volt. Nem egy Human Centipede vagy Hostel, mivel azokkal ellentétben a sokkolással megpróbálja valamire rávenni a nézőjét. Nyilván aki nem bírja az ilyesmit vásznon, az semmiképp ne nézze meg, rábeszélni nem akarnék senkit, elég felkavaró képsorok vannak benne, csak az ész nélküli elutasítás mellé árnyalnék kicsit.
Nyilván egyszerű a klikkekre hajtani azzal, hogy “a film amiről Cannes-ban undorodva kimentek a nézők” és a többi sztorival, tényleg megosztó darab, viszont a média ezzel a felvezetéssel, na meg a kritikákban szaftosan kiemelt durva gyilkosságokkal csak a benzint öntötte erre a tűzre, könnyűvé téve a mű már előzetes elutasítását is. A The House That Jack built esélyt sem kaphatott így sokaknál.
