– Welcome to the mindfuck.
– Am I alive?
Jó kérdés. A film több részre van osztva, s rögtön az első rész előtt látjuk Ryan Reynoldsot, amint épp elhajt mellette egy busz. A busz oldalán az ő sorozatát reklámozzák, amelyben zsarut játszik. Ezután benyom némi crack-et egy baromira ronda nővel, és észreveszi, hogy nincs köldöke. Ryannek, nem a nőnek. Mindezt azután, hogy farmerostúl beállt a zuhany alá. Először felhívja a 911-et, de végül inkább maga hajt a kórházba, miközben a hátsó ülésen is ő ül, méghozzá duplán, szakállal meg szemüveggel.
Lehet, hogy felmerült a kérdés: mivan? Keressétek a kilenceseket!
Innen hagynak minket kicsit ellazulni, egy sima háziőrizetes sztoriba, de nem sokáig élvezhetjük a megszokott területet. Ahogy az első mondatban írtam, welcome to the mindfuck. A film második fejezetébe a belépő egy furcsa fény, miután a főszereplő szomszédja azt mondja Reynolds által játszott Gary-nek, hogy bízzon benne. Mi már bízunk az író és rendező John Agustban addigra.
Inkább a szereplőkről ejtek egy-két szót. Ryan Reynolds, aki a háromszor három főszereplő közül az egyiket játssza, elég nehéz feladattal szembesült itt. Érdekes, mert mind a három embert különbözőképp kell alakítania. Az első néha még az angol szavakat sem tudja rendesen használni, a másik pedig egy intelligens író. Pont Reynoldsból nem néz ki ilyet az ember alapból, de sikeresen megbirkózik a feladattal. Hope Davis-re, aki ugyanúgy három főszereplő, meg nincsenek szavak, annyira furcsa a filmben. Viszont érdekes a nagyon megszokott színészeket új szerepben látni. Igen, az egyik “mellékszereplőre” gondolok, Melissa McCarthy-ra, aki a Gilmore-ban Sookie-t játszotta. Most is jó, de amikor a teljesen aranyos nő hirtelen kivág egy olyat, hogy “különben összetöröm a térdkalácsaid”, az azért pislogásra készteti a nézőt.
Elsőre egy furcsa casting döntésnek éreztem, velünk való játéknak, de idővel értelmet nyert, hogy miért pont övé lett a szerep. Kvázi rá írták (ez más nézőpontból el is hangzik a film alatt), hiszen amikor a film közben felkérik egy sorozat főszerepére, egyúttal a Gilmore Girls-ös múltját is befűzik, a mi valóságunkat a Nines-ba. Az egészet úgy, hogy pont az a rész, ahol magát alakítja, az érződik valótlannak leginkább. A mi életünk. Fenékig!
Ennyi az egész? Ez ilyen rendhagyó filmkritika-bejegyzés lett. Össze foglalhatnám egy mondatban, de az baromi nagy spoiler lenne, röviden meg nem lehet leírni. Bonyolult. Fantasztikum. Élmény. És mindenki a rendező jóváhagyásával warezolhatja le. “It’s not hard to find The Nines online. And won’t think less of you. Probably.”
Amúgy tetszik, amikor leoltják a TV világot. Az egyik részben pilotot forgatnak (ne kérdezzétek hogy kerül oda, nézzétek meg, muszáj), és a pilotproducere megszólal, hogy “fontos nem összezavarni a nézőket”. Minderre nagyon durva kontrasztot vet, hogy már 40 perce nézzük a filmet és nem tudjuk mi van. Más szóval a film írója elhiszi rólunk, hogy tudunk másfél órán át figyelni, és nem 60-as az IQ-nk, szemben a tévére készülő mainstream sorozattal.
Ez is olyan kibeszélős mint a Donnie Darko? Más, hangulatilag is más, senki ne keresse benne Donniet. Az utálók ne féljenek, a rajongók pedig ne úgy üljenek le, hogy ahhoz fog hasonlítani. Ezt csak a kibeszélhetőségre értem. Kár, hogy nem kap akkora hypeot, mint Donnie kapott anno.
Kiszórom a The Nines-ra a 9 pontot, hehe. Rendkívüli élmény volt. Természetesen igyekeztem kerülni a spoilereket, még ha elsőre nem is úgy tűnik. Az csupán illúzió. De nyugi, egy megfejtést mindenképp kapunk a végére. Ja, és szerintem ne olvassatok róla sok kritikát, hanem essetek neki, és nézzétek meg, mert minden egyes spoilerrel csökken a film élvezeti értéke.
