Itt az ideje, hogy megtanuljam nem a címe alapján megítélni a filmeket. A Gran Torinoval együtt ez a film is a prekoncepciók áldozatául esett annak idején.

A  manapság nagyon divatos idősíkváltástól eltekintve a történet első része 1958-ban játszódik. Michael, a fiatal, körülbelül 15-16 éves középiskolás fiú rosszul lesz az utcán, s Hanna, a harmincas éveiben járó nő kíséri haza. Felépülését követően Michael felkeresi, hogy köszönetet mondjon neki a segítségért. Míg a folyosón Hannára vár, akarva-akaratlanul meglesi, ahogy a nő öltözködik. Mikor Hanna büszkén-mérgesen rajtakapja, Michael zavartan elrohan. A fiú később újból felkeresi, hogy bocsánatot kérjen, s ez olyan jól sikerül, hogy egy együttöltött “délutánba” torkollik, amit számos további követ.

Ezt követően mindennap találkoznak, és a randevúk különös szabályt kezdenek követni. A fiú először felolvas a kötelező olvasmányaiból, majd ezután szeretkeznek. Pár hónap olvasást és szeretkezést követően Hanna egyik napról a másikra teljesen eltűnik Michael életéből, aki ettől teljesen összetörik, és a kapcsolatuk megszakad. Nyolc évvel később Michael joghallgatóként részt vesz hat SS-tiszt tárgyalásán, ahol újra találkozik gyerekkori szerelmével.

A film többnyire normális tempóban és érdekesen mutatja be Michael és Hanna életét és kapcsolatát. Annak ellenére, hogy a háttértörténetet alapvetően meghatározza a második világháború, nem a náci birodalom bűntetteiről szól és nem is ez a film fő mondanivalója. S habár a Reader alapvetően egy könyvön alapul, némiképp igaza van azoknak is, akik Oscar-hajhászatra gyanakodtak. Az író valódi skillje – a belső monológok – nyomtalanul eltűntek a vászonra költözés közben, viszont ami túlélte a változást, az egy érdekes és elgondolkodtató történet.

Összességében tetszett a mű, az viszont kifejezetten zavar, amikor egy film csak úgy képes feszültséget kelteni, hogy látványosan húzni kezdi az időt. Ez hasonlatos azokhoz az olcsó horrorfilmekhez, amelyek kizárólag a halk és erős hangok hirtelen váltogatásával operálnak, a felolvasó negyede-ötöde pedig ennek a rétestészta-effektusnak esik áldozatául. Ezt leszámítva egy nagyon jó filmről van szó. Kate Winslet, mint Hanna ismét bebizonyította, hogy nagyon jó színész – és ezúttal az Oscart is megkapta érte. Ralph Fiennes nem sok szerepet kap, és ezt nem is sajnálom. Ha Steven Segal arca beragadt a gyilkos buddhista harcművész kifejezésbe, akkor Ralph Fiennes az örök gyászoló – talán ezért is volt kiváló Voldermort szerepére, ahol gyászolhatta régmúlt nagyságát. Volt egy mellékszereplő, akinek nagyon örültem. Michael jogprofesszorát Bruno Ganz játszotta, és mind a szinész (az a mimika, az a hang, az az akcentus…), mind a szerepe nagyon tetszett, még ha az nem is a legfontosabb tényezők egyike volt. Bruno Ganz játszott A Berlin felett az ég (Der Himmel über Berlin) c. filmben, ami lényegében az Angyalok Városának eredeti, annál jóval lassabb és súlyosabb változata. A magam részéről javasolni tudom, hogy egy semmihez sincs kedvű esetén megnézzétek. Ennyit arról azoknak, akik még nem látták A felolvasót. (IMDB pontszám 7,7/10) A többieknek spoilerekkel…

Folytatódik a bejegyzés »