Lehet csak nálam van rossz helyen az iránytű, de szerintem a Netflixre is felkerült Wandering Earth egyáltalán nem esik bele sem az “annyira rossz, hogy már jó”, sem a tényleg jóba, pedig ebbe a két fajta éltetésbe is belefutottam már. Sőt, a trükkjeit sem igazán tudom méltatni. Basszus, nem akartam ennyire negatívan indítani, kezdjük újra?
Kína legnagyobb sci-fi blockbusteréről van szó, ami elvileg olyan látványos, mintha egy Roland Emmerich filmet (2012, Day After Tomorrow, Independence Day) néznénk. A lényege, hogy a nap elkezd átalakulni, így a naprendszerünk lakhatatlanná fog válni x idő múlva, ezért a Föld kormányai összefognak: építenek egy rakat föld-hajtóművet (ami ha jól veszem ki, akkor a magból meríti az energiát a működéshez), az emberek egy részét pedig a felszín alatti városokba költöztetik. Aztán a Jupiter gravitációját kihasználva el akarják indítani a bolygót egy közeli csillaghoz, hogy ott éljen majd tovább a fajunk mintegy 1000 évnyi utazás után.
Eléggé wtf alapok ezek, és a konfliktus nyilván az lesz, hogy szar kerül a levesbe, izé, tervbe, és már a Jupiterrel való parittyázás során is akadnak problémák. Amit csak összefogással lehet megoldani. És itt jön be a propaganda? De persze többnyire olyan formában, mint az amerikai filmekben amúgy, avagy a világ megmentéséhez mindenki kell, viszont a cselekmény azt sugallja, hogy Kína legyen a vezető ebben. Ezt csak a fő kérdésre értve, hiszen a Kínai utat a mikró szinteken is bemutatja a karaktereken keresztül, akik teljesen mást keresnek, mint például az Interstellar, vagy akár csak a fent említett Emmerich-filmek hősei.
De igazából ez a Wandering Earth legnagyobb problémája: a karakterek. Nem a célok, amikért küzdenek, hanem ahogy kezeli őket a mű. Nem természetesek a döntéseik az addig látottak fényében, és többnyire csak magyaráznak, hogy mi miért van, mutatás helyett. Ahogy sokszor a rossz amerikai filmekben, úgy itt is, néha csak azért csinálnak valamit, mert akkor nagyobb lesz a tét, vagy úgy előrébb mozdulhat a cselekmény, mi meg csak nézünk, hogy “ez túl random”. Az önfeláldozások így inkább viccessé válnak, és mindenféle hozzáértés nélkül, teljesen furcsán vannak kitartva is ezek a jelenetek. Bár itt lehet a kulturális különbség is közrejátszik ezek értékelésében. Az biztos, hogy az egész gépiesnek hat, nem lehet érzelmileg elmerülni a sorsukban.
Persze leragadhatunk a látványnál is, ami aztán tényleg megosztónak tűnik. Amikor az űrt mutatják, az teljesen korrekt, viszont a felszínen folyó akción egyáltalán nem éreztem azt a “hatalmas budget”-et. Amúgy ha jól látom, 60 millió alatti összegért készült a film, szóval igazából ez érthető is. De mondom, még ha be is fogadjuk a látványt, kevés ilyen pusztítást bemutató darab van manapság, akkor is a történet akadozása az, ami miatt a rossz oldalon landol végül a Wandering Earth.
Igazából tudjátok mi ugrott be a legjobban közben, már azokon a műveken kívül, amikből merített (nem Emmerich-re gondolok, csak nem akarom lelőni): a Mag (The Core). Arra az idiótaságra hasonlít ez, nem pedig a viszonylag jól összerakott katasztrófafilmekre.
