Érdekes ennek a filmnek az időzítése. Mármint Ben Affleck nyilvánosba tett magánéletét lehet nem mindenki követi, de alkoholizmus és válás jellemezte az utóbbi éveit. Azóta persze összejött Ana De Armas-szal. Ez most azt keresi ennél a filmkritikaszerűségnél, hogy a Way Back alkoholista főszereplőjében nagyon nehéz eltűnni Ben Afflecknek. Kicsit a színészt látjuk a bocsánatkérésben, nem a karaktert, a saját visszatéréséről szól, nem teljesen az itteni történetről.

A konkrét történetre térve: egy középiskolában kosaras sztár otthagyta azt a karriert, és inkább reggelire sört iszik, estére sört és rövidet, közben pedig építkezéseken dolgozik. Ebből mozdítja ki, hogy a volt iskolája felkéri edzőnek. A suli csapata rég nem jutott semmiféle komoly helyzetbe a sportban.

Mindebből következik, hogy klasszikus sportfilmes alapokkal indít a film. Egy szedett-vedett csapatból a morgós edző elkezd valami gyémántot csiszolni. Viszont Gavin O’Connor (Warrior, The Accountant) keze alatt nem meglepő módon valami más kezd kibontakozni.

Elég nyilvánvaló, hogy a csapat összerántása csak háttér a tényleges témához, a főszereplő drámájához, aminél szépen lassan elkezd kiderül minden, többek között az is, hogy mi törte össze ennyire az életét, miért tart ezerrel a mélypont felé még akkor is, amikor látszólag javulnak a mindennapjai.

A film gyönyörűen bemutatja, hogy a pótcselekvés nem elég az igazi traumák feldolgozásánál. Érdekes a kombó amúgy, mert az első órában remek a sportfilmes alap, nem elnagyolt, minden előrelépés megérdemeltnek tűnik, nincsenek kiskapuk benne. Innen viszont másfelé fordul a kamera és a történet, ami kicsit nagy falat az addig látottakhoz képest. Kevésbé megalapozott, túl sok, vagyis elnagyolt hatású.

Ismétlem, remek a film, végig lekötött, és tudom igazságtalan azt mondani, hogy nem lesz új alapkő, hiszen nem kell mindennek annak lenni, mégis, egy Warrior az összes kliséjével együtt is sokkal nyersebben ért el a végéhez, és nem magarázott mindent, inkább mutatta (plusz The National szólt!).

Vagyis ezzel el is kaptam a fő problémám vele: nem ütött a vége. Mármint értem, hogy teljesen realista volt, ez volt a cél, szóval valójában elérte amit kitűzött, és még jó is, hogy a kemény munkát állítja szembe a katartikus “egy pillanat” feloldással szemben, mégsem működik igazán filmként az az utolsó 20 perc, mert előtte kicsit mást árultak, méghozzá sokkal jobban.