Az a durva, hogy szerintem kis tippeléssel a Sehol se otthon megtekintése előtt is megírhattam volna ezt a posztot. Mégis csak ez a rövid lead lesz az, amit tényleges negatívumként fogtok itt találni. Igen, arra utaltam, hogy kiszámítható a film, de közben meg annyira profin hatásvadász, hogy iszonyat jó volt nézni. James Mangold tökéletesen játszott a nézői húrjaimon.

A történet Bob Dylan életének egy szeletét mutatja be, azt amikor két gyönyörű nő között őrlődött, és kereste a saját hangját rengeteg ember elvárásának közepén. Na meg sima gitárról átment elektronikusra, konkrétan a film alapját adó könyvnek ez a címe: Dylan Goes Electric!

Szeretném azt mondani, hogy meglepő módon nyúl az életrajzi filmekhez A Complete Unknown, de nincs így. Oké, nem drogmámoros mélypontokba megy a művész benne, csak nem találja a helyét, hogy vicceljek kicsit a címmel. Viszont akkor is itt van minden, de tényleg minden bevált húzása a zsánernek, még ha tényleg viszonylag nagy ugrásokkal is haladunk a történetben, hogy meglegyenek a nagy beatek a két leghíresebb korai dala körül.

Viszont tényleg nem tudok negatív lenni, talán mert pont ez a kedvenc Dylan korszakom, szóval jó volt elmerülni a világában kicsit, és Mangold zseni iparos, olyan ügyesen keltette életre a korszakot. Sőt, Chalamettel közösen nem voltak restek Dylan negatív oldalának kiemelésével sem, hogy aztán gyönyörű kontrasztként ott legyen, ahogy zenével előbújik belőle az a zseni, aki tökéletesen rajta tartotta a korszak pulzusán az ujját, és adott hangot sokak érzéseinek…, hiába volt seggfej sokszor.

Nekem nagy vállalásnak tűnt Chalamettől pont ez a szerep, konkrétan meglepett, hogy 80-90%-ban sikerült is neki a feladat. Lehet önteltnek tűnik néha a már 29. éves színész, meg olyanokat mond, hogy egyike akar lenni a nagyoknak, de megvan benne hozzá a juice, és látszólag az igyekezet is, nem csak passzátszélnek hiszi magát, hogy kifordítsak egy mondást.

Az viszont kicsit sem lepett meg, hogy Edward Norton milyen hatalmasat alakít Pete Seeger szerepében. Bírom, hogy elvileg sokan utálják a szakmán belül, de még mindig látszik mire fel vannak magasan az elvárásai. Ahogy Elle Fanning is egyre jobb az évek során, nagyon nehéz szerepet kapott, pár tekintettel kellett mindent elmondania, de elbírt a feladattal, bár tény, hogy a másik női főbb szerepelő Monica Barbaro emlékezetesebbet alakít.

Mondom, tényleg az a legnagyobb negatívum itt, hogy A Complete Unknown “semmi extra”, egyszerűen csak a tudásuk maximumát nyújtó emberek csináltak egy “tökéletes” filmet, ami nem markolt igazán nagyot vagy mélyet, de remek volt nézni. Nagyon az apropót sem látom, hogy miért pont kellett elmesélni, mitől fontos, de hát ezt lehet sok műre el lehetne sütni még azok között is, amik akarnak szólni valamiről.

Biztonsági darab, de inkább 10 ilyet, mint végtelen Rebel Moonokat. És akkor most ideje újranézni az I’m Not There-t is?

‘Cause it’s all over now, baby blue