2018-ra olyan szinten áldozzák fel a producerek az eredetiséget a politikai korrektség oltárán, hogy manapság Hollywood bármely kreatív vadhajtása szobrot érdemelne Los Angeles egy szent ligetében. Ezzel a kijelentéssel nyilván még nem találtam fel a meleg vizet, de ha Drew Goddardot rendezőként két mozi után már ebbe a kategóriába emelném, azzal nem kevés párbeszédet lehetne elindítani. Hiszen a Bad times at the El Royale egy centiről centire tökéletesen kivitelezett profi mű, valahol mégis csak olyan érzést kelt, mint amikor elindultok az év egyik legjobb házibulijába, aztán végül leragadtok egyikőtöknél a konyhában sörözgetve, és miután kibeszéltétek az élet nagy kérdéseit, némi hiányérzettel hazamentek hajnali 3-kor, mert már túl késő van kimozdulni.

A The Cabin in the Woods után nyilvánvaló volt, hogy a lehető legkevesebb előzetes információ csak a film javára válhat, hiszen a horror elemek kiforgatását követően ismét zsánerelemek dekonstrukciója kerül Goddard asztalára. Jelen esetben ennek helyszíne egy titokzatos régi szálloda, ahol a felütésben szó szerint megalapoznak egy mindent átszövő rejtélynek, hogy aztán később egy nagy zsákokkal felpakolt nő, egy porszívóügynök, egy pap és egy femme fatale-nak beállított nő bepöccintse az eseményeket. Nyilván senki nem az, akinek látszik, feltárulnak a kezdetben túlmisztifikált, de közel sem annyira érdekes személyes hátterek, miközben a történet is kisebb-nagyobb fordulatokkal operál, hogy aztán egy Tarantinót idéző, zenére komponált rengeteg dumálással teli végkifejletben hirtelen véget érjen.

És ezzel el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához, hogy jócskán nagyobb jelentősséggel ruházza fel önmagát, mint amit valóban történeti síkon produkál. Mindig akad egy félmondat, egy sejtelmes beállítás, vagy csak egy hirtelen jött zenei betét, ami hatalmas konspirációkat és borzongató titokzatosságot sugall, ám a sztori tényleg csak egy furcsa estét mesél el.

Drew Goddard mozija filmnyelvileg ettől függetlenül és a majd’ két és fél órás játékidő ellenére is rendkívül tömény. Gyakorlatilag órákon át lehetne (és valószínűleg fogják is) elemezni a dramaturgiai megoldásait, hogy hol blöfföl és hol próbálja kifigurázni a modern hollywoodi történet mesélést. A beállításait tucat számra lehetne kimerevítve nézegetni, olyan sűrű képi szimbolikával dolgozik és emellett még musicalre hajazó tökéletesen komponált jelenetekkel is teletűzte a mozit. Technikailag az El Royale egy precíz, remek filmalkotás, Jeff Bridges nem is hiába ajnározta a forgatókönyvet, hiszen minden színésztársa nagyon élhet a szerepében, de messze a leghálásabb karakter az övé, ami egy Oscar jelölést még simán megérhet.

Végeredményben azonban mégis némi hiányérzetet hagy maga után a film, mivel a mítosz teremtés olyan szinten erős, hogy végig valami többre számítasz a tömény műfaji (ön)reflexióknál és talán ezért nem is válhat klasszikussá, mert megroppan a saját súlya alatt. Ha visszakanyarodhatok az írás elején emlegetett házibulis analógiához, végig jól szórakozol a társaságban, komoly lélektani, vallási kérdéseket boncolgattok sokáig, néhány feles fejbe kólint, mint a történet fordulatai, amiktől végre felpattannál az asztaltól, hogy na most indulhat az igazi felhajtás. Aztán csendesen inkább mégis visszaülsz és beszélgetsz, amíg kifogytok a témából és várod, hogy valaki asztalt bontson. Az estét meg közben szívesen felidézed még párszor, akár hetekkel később is, elemezgeted magadban az elhangzottakat, de valahol sajnálod, hogy nem életed egyik legjobb éjszakája volt, ahogy az elején remélted.